Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zarándok 4.

A Zarándok elbeszélésein 

NEGYEDIK ELBESZÉLÉS

 Jó nekem az Istenhez tartozni, az Úrban találok menedéket.” (Zsolt 72,28).

— Igaza van a közmondásnak: Ember tervez, Isten végez — mondtam lelkiatyámnak, amikor ismét felkerestem. Úgy terveztem, hogy ma már úton leszek Jeruzsálem szent városa felé, de másként történt. Egy egészen váratlan eset még három napra ehhez a helyhez köt. Nem tudtam másként tenni. Felkerestem, hogy beszámoljak erről és tanácsát kérjem, mit tegyek ebben a helyzetben, amelybe egész váratlanul kerültem.

Miután mindenkitől elbúcsúztam, Isten segítségével útra keltem. Amikor már-már elhagytam a város határát, látom ám, hogy az utolsó ház előtt egy ismerős áll, aki valamikor magamhoz hasonló zarándok volt, s akit már vagy három éve nem láttam. Köszöntöttük egymást, aztán megkérdezte:

— Hová mégy?

— Ha az Isten is úgy akarja — válaszoltam — az ősi Jeruzsálembe szeretnék.

— Hála Istennek — mondta örömmel — van itt egy jó útitársad.

— Legyen veletek az Isten! — mondtam — hát nem tudod, hogy az a szokásom, hogy sosem megyek útitársakkal. Megszoktam, hogy egyedül zarándokolok.

— De ide hallgass: Mondom, hogy ez az útitárs éppen neked való. Nagyon jól meglesztek. Odanézz, azt a házat. Az apja annak, akié ez a ház, akihez elszegődtem munkásnak, megfogadta, hogy szintén elzarándokol az ősi Jeruzsálembe. Te jól megleszel vele. Idevaló jó ember, aztán meg süket is hozzá. Kiabálhatsz, ahogy csak bírsz, nem hall belőle semmit. Ha kérdezni akarsz tőle valamit, először fel kell írni egy cédulára, csak utána válaszol. Így aztán útközben sem lesz terhedre. Beszélgetni nem fog, otthon is jobbára csak hallgat. Te azonban nélkülözhetetlen leszel számára az úton. A fia ad lovat meg kocsit Ogyesszáig, hogy ott aztán eladja. Igaz, hogy az öreg gyalog akar zarándokolni, de a csomagja miatt, amiket az Úr sírjához visz, kap lovat, meg kordét. Te is rárakhatod a zsákodat, nem kell magadnak cipelni. Gondold csak el, nem lehet egy süket öregembert egészen egyedül elengedni ilyen hosszú útra. Sokáig kerestünk neki kísérőt, de mindenki igen sokat kért érte. Aztán meg veszélyes is ismeretlennel elengedni, hiszen visz magával pénzt, értékes holmit is. Tedd rá, testvér, biztos, hogy jó lesz. Döntsd el Isten dicsőségére és felebaráti szeretetből! Majd én beajánllak a háziaknak, nem is lehet elmondani, hogyan örülnek majd. Jó emberek, nagyon szeretnek engem. Már két éve dolgozom náluk.

Miután így a kapuban meghánytuk-vetettük a dolgot, bevezetett a házba a gazdához. Láttam, hogy igazán derék család, és elfogadtam a kívánságukat. Aztán elhatároztuk, hogy karácsony harmadnapján, a Liturgia után útra kelünk.

Tessék, milyen dolgokkal találkozik az ember élete útján! Mindazt pedig, amit teszünk és tervezünk az Isten irányítja szent gondviselésével, amint írva van: “Hiszen Isten az, aki maga műveli bennetek a szándékot meg a végrehajtást is jóakarata szerint (Fil 2,13). Lelkiatyám végighallgatva mindezt, így szólt:

— Szívemből örülök, hogy az Isten váratlanul úgy intézte, hogy ilyen rövid idő után viszontlássalak. Most pedig, mivel szabad vagy, szívesen magamnál tartanálak még, akkor aztán mesélhetnél tovább épületes találkozásaidról, amelyekben hosszú zarándoklatod alatt részed volt. Örömmel és figyelemmel hallgattam eddigi elbeszéléseidet is.

— Boldogan megteszem — mondtam, s mesélni kezdtem. — Sok mindennel találkoztam, jóval és rosszal egyaránt. Mindent lehetetlen lenne elmondani, sokat el is felejtettem már, meg aztán, csak arra törekedtem, hogy csak azt őrizzem meg, ami tunya lelkemet az imádságra vezette és indította. A többire ritkán gondoltam vissza, jobban mondva igyekeztem elfelejteni, amint szent Pál apostol is tanítja: “Elfelejtem azt, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van.” (Fil 3,13). Boldog sztarecem, aki már meghalt, azt szokta mondogatni, hogy a szívbéli imádság ellen két oldalról jönnek a támadások: jobbról és balról. Ez azt jelenti, hogy ha a gonosz ellenség nem tud elvonni az imádságtól hiú gondolatokkal és bűnös vágyakkal, akkor tanulságos emlékeket támaszt az emlékezetben, vagy csodálatos gondolatokat ad, hogy így eltereljen az imádságtól, amit gyűlöl. Ezt nevezik jobbra való elhajlásnak, amikor megveti a lélek az Istennel való beszélgetést és párbeszédbe elegyedik önmagával vagy a teremtményekkel, amely őt tévútra vezeti. Ezért azt tanította nekem is, hogy ne foglalkozzam imádság közben még a legszentebb lelki gondokkal sem. Ha az ember észreveszi, hogy az időt inkább tanulságos dolgokkal, gondolatokkal és párbeszédekkel töltötte, mint a lényeges, láthatatlan, szívben végzett imával, akkor ezt is mértéktelenségnek kell tartani, vagy a lélek gőgös mohóságának, ez különösen a kezdőkre veszélyes, akik számára szükséges, hogy az imában eltöltött idő hosszúságban lépje túl azt az időt, amit más jámbor gyakorlatokban töltenek. Azonban nem lehet mindent elfelejteni. Sok minden csak úgy magától bevésődik emlékezetembe, élénken emlékszem rá, még akkor is, ha hosszú ideje nem is gondoltam rá vissza. Ott van például egy buzgó család, ahol Isten kegyes vezetésével néhány napot töltöttem. A tobolszki kormányzóságon való zarándoklásom idején egyszer egy járási székhelyen mentem át. Nagyon kevés volt már a száraz kenyerem. Bementem hát egy házba, hogy kenyeret kérjek az útra. A gazda azt mondta nekem:

— Hála Istennek, éppen jókor jöttél. Feleségem éppen ebben a pillanatban vette ki a kenyeret a kemencéből, tessék a meleg kenyér. Imádkozz értünk Istenhez! — Megköszöntem és beletettem a zsákomba. Látta ezt a háziasszony:

— A zsákod már egészen elnyűtt — mondta —, adok egy másikat! — S hozott nekem egy jó, erős zsákot. Szívből megköszöntem és folytattam utamat. Közben betértem egy szatócshoz, kértem egy kis sót, adott is egy kis zacskóval. Örült a lelkem, hálát adtam az Istennek, hogy ilyen jó embereket mutatott nekem, méltatlannak. Így gondolkoztam: Most egy hétig semmi gondom. Van ennivalóm elég, meg lehetek elégedve. Dicsérje lelkem az Urat!

Amikor aztán már öt versztával tovább vándoroltam, megláttam az út mentén egy nem éppen gazdag falut és egy szegényes templomot. Szép díszítése és festése volt kívülről. Le akartam borulni az Isten templomában, odamentem a bejárathoz és ott imádkoztam. A templom melletti kis réten, két öt-hat éves kisgyermek játszadozott. Azt gondoltam, a pap gyerekei. Nagyon gondosan öltözöttek voltak. Elmondtam az imámat, aztán tovább vándoroltam. Nem jutottam tíz lépésnyire sem, amikor kiáltásokat hallok mögülem:

— Koldus bácsi! Koldus bácsi! Álljál meg!

Láttam ám, hogy fut utánam a két kicsi, egy kisfiú meg egy kislány Megálltam, kézen fogtak.

— Gyere velünk a mamához, szereti a koldusokat! — Nem vagyok koldus — mondtam — csak éppen úton vagyok. Vándorlok.

— Akkor miért viszed a zsákot? — Abban van a kenyerem az útra.

— Gyere menjünk, a mama ad neked pénzt az útra. — Hol van a mamátok? — kérdeztem.

— Odaát a templom mögött, túl a kis erdőn. Bevezettek egy csodálatosan szép kertbe. A kert közepén megláttam egy pompás házat. Beléptünk a házba. Micsoda tisztaság volt itt mindenütt, micsoda berendezés! Már jött is a ház úrnője, maga sietett elénk.

— Isten hozott! Honnan küldött hozzánk az Isten? Ülj le, ülj le, kedves barátunk! Saját kezével vette le zsákomat, rátette az asztalra, s késztetett, foglaljak helyet egy puha széken.

— Nem akarsz enni valamit? Vagy teát kérnél talán?

— Köszönöm alásan — feleltem —, egész zsákom tele élelemmel, a teát azonban megiszom, de paraszti életem szerint nem szoktam hozzá. Értékesebb nekem buzgóságtok, meg szerető üdvözléstek minden megvendégelésnél. Fogok imádkozni az Istenhez, áldjon meg benneteket, irántam, idegenért való oly nagy evangéliumi szeretetekért. Ahogy beszéltem, élénk vágy támadt bennem, hogy magamba mélyedjek. Szívem imádságra gyúlt, vágyódtam a nyugalom és a magány után, hogy el ne oltsam az imádságnak ezt az önmagától fellobbanó lángját, hiszen az imádság külső megnyilvánulásait a könnyeket, sóhajtásokat, tekintetem és ajkam megmozdulásait el akartam rejteni mások elől.

Felkeltem tehát és azt mondtam:

— Bocsánatot kérek, mátyuska, mennem kell. Legyen veletek az Úr Jézus Krisztus, és gyermekeitekkel is.

— Ó, nem, Isten őrizzen, hogy elhagyj minket. Nem engedlek elmenni. Estefelé megjön a férjem a városból, ő ott bíró a körzeti bíróságon. Mennyire örül majd, ha meglát! Minden zarándokban Isten küldöttjét látja. Ha most elmennél, nagyon elszomorítanád, hiszen nem látna. S hozzá még, holnap vasárnap velünk jöhetnél a Liturgiára és ott imádkozhatnál, aztán együtt fogyaszthatnánk el, amit Isten adott. Ünnepnap mindig vannak vendégeink, vagy harminc koldus, Krisztus népe. Miért nem meséltél még semmit magadról? Mesélj nekem, szeretem hallgatni a lelki beszélgetéseit azoknak, akik kedvesek az Isten előtt. Gyerekek, gyerekek, fogjátok csak a zarándok zsákját, vigyétek be az ikonos szobába, ott fog majd aludni.

Amikor ezeket a szavakat hallottam, csodálkoztam, azon töprengtem: emberrel beszélek-e, vagy valamilyen látomásom van?

Így aztán ott maradtam, hogy megvárjam az urat. Rövidre fogva elmondtam zarándokutamat, s hogy úton vagyok éppen Irkutszk felé.

— Nagyon jó — mondta az asszony — feltétlenül Tobolszkon át kell menned. Ott van az édesanyám, aki belépett egy monostorba, s most remeteségben él. Adunk neked egy levelet. Fogadni fog téged. Sokan felkeresik, hogy lelki tanácsokat kérjenek tőle. Elvihetnéd neki Lépcsős János egyik könyvét is. Moszkvából hozattuk kívánságára. Milyen jól összetalálkozik minden!

Ebédidő lett, asztalhoz ültünk. Jött még négy hölgy, ők is velünk étkeztek. Miután befejeztük az első fogást, felállt az egyik, buzgón meghajolt a szentkép előtt, majd felénk, kiment, behozta a második fogást és újra leült. Majd egy másik állt föl és behozta a harmadikat. Mikor ezt láttam, így szóltam a háziasszonyhoz: Megkérdezhetném, mátyuska, rokonaitok ezek a hölgyek?

— Igen, a testvéreim. Ez itt a szakácsnő, ez a kocsis felesége, ez a házmesternő, ez meg a komornám. Mind asszonyok, a háznál mindenki férjnél van. Amikor ezt hallottam, még jobban elcsodálkoztam. Hálát adtam az Istennek, aki megmutatta nekem az utat ezekhez a buzgó emberekhez. Éreztem, hogy az imádság erősen működik szívemben. Hogy minél gyorsabban a magányba juthassak és ne zavarjam meg az imádságot, felálltam és ezt mondtam a háziasszonynak:

— Nektek pihennetek kell az étkezés után, én meg, mivel megszoktam a járást, szeretnék sétálni a kertben. — Nem — mondta a háziasszony — nem szoktam lefeküdni, veled megyek én is a kertbe, elmondasz nekem valami tanulságos dolgot. Ha ugyanis egyedül mennél, a gyerekek nem hagynának nyugton. Ha meglátnak, nem hagynak el egy lépésre sem, annyira szeretik a koldusokat, Krisztus testvéreit s az összes zarándokokat.

Nem volt mit tennem, kimentünk. Amikor kiértünk a kertbe, mélyen meghajoltam az úrnő előtt és kértem, ne nekem kelljen beszélnem:

— Az Isten nevében kérlek, mátyuska, mondd meg nekem, hosszú ideje éltek ilyen Istennek tetsző módon? Hogyan értétek el ezt a buzgóságot?

— Elmondok mindent. Anyám dédunokája Szent Joaszafnak, akinek csontjai Bjelgorodban nyugszanak. Nagy házunk volt a városban, egy szegény nemes lakott az egyik szárnyban. Meghalt. Felesége áldott állapotban volt. Megszült, de a szülés után ő is meghalt. Az újszülött szegény árva volt, anyácskám magához fogadta. Egy évvel utána születtem én. Együtt nőttünk fel, ugyanazok a tanárok és tanárnők oktattak minket. Úgy egymáshoz szoktunk, mintha tényleg testvérek lettünk volna. Néhány év múlva meghalt az én apám is. Anyácskám aztán kiköltözött a városból velünk ebbe a faluba. Mikor felnőttünk, férjhez adott anyácskám a nevelt fiához, s ezt a falut nekünk adta, maga pedig kolostorba vonult. Anyai áldását adta ránk és megparancsolta, hogy keresztény életet éljünk. Buzgón imádkozzunk az Istenhez, mindenekelőtt pedig ügyeljünk arra, hogy teljesítsük Isten legfőbb parancsát. Vagyis szeressük embertársainkat, gondozzuk őket, segítsünk a koldusoknak és Krisztus testvéreinek egyszerűségben és alázatban. Neveljük gyermekeinket istenfélelemben. Úgy bánjunk szolgáinkkal, mintha testvéreink lennének. Így élünk itt már tíz éve ebben a magányban, igyekszünk erőink szerint teljesíteni anyánk parancsát. Szegényházunk is van, ahol most több mint tíz nyomorék és beteg él. Holnap elmegyünk hozzájuk.

Miután befejezte elbeszélését, megkérdeztem:

— Hol van Lépcsős Jánosnak az a könyve, amit el akar küldeni édesanyjának?

— Gyere, bemegyünk a házba, előkeresem.

Éppen leültünk olvasni, amikor megérkezett az úr. Ahogy meglátott, szeretettel átölelt, megcsókoltuk egymást, mint keresztény testvérek, aztán bevezetett a szobájába és ezt mondta:

— Gyere csak kedves testvérem az írószobámba, áldd meg hajlékomat. Gondolom, — s a feleségére mutatott — eleget untatott. Amint meglát egy zarándokot vagy valamilyen beteget, örül, és a legszívesebben éjjelnappal el se hagyná őket. A családjában ez már szokássá vált.

Bementünk a szobájába. Mennyi könyv volt ott, micsoda szentképek, embernagyságban az Életadó kereszt, mellette az Evangélium! Imádkoztam, majd mondtam:

— Bátyuska, maguknál igazi paradicsom van! Itt van maga az Úr Jézus Krisztus, legtisztább Anyja és szentjei. Ezek pedig — s a könyvekre mutattam — az ó isteni, életadó, soha el nem múló igéi és tanításai. Gondolom, gyakran gyönyörködik bennük mennyei beszélgetésekben.

— Megvallom — felelte az úr — nagyon szeretem a könyveket.

— Milyen könyvei vannak? — kérdeztem.

— Van sok lelki könyvem is — felelte az úr. — Itt van egy teljes Szentek élete, itt Aranyszájú Szent János művei, itt Nagy Szent Bazilé, aztán sok teológiai meg filozófiai könyv, sok híres szónok legújabb beszédei. Körülbelül ötezer rubelt ér a könyvtáram.

— Nincs véletlenül meg valaki olyannak a munkája, aki éppen az imádságról ír? — kérdeztem. — Nagyon szeretek olvasni az imádságról.

— Van itt egy egészen új könyv az imádságról. Egy pétervári pap munkája.

Az úr elővett egy magyarázatot a Miatyánkról és örömmel elkezdtük olvasni. Teát hozott. Jöttek a kicsinyek is egy kosárkával, amelyik egészen aranyból volt, tele száraz süteménnyel, amilyent még életemben nem ettem. Kivette az úr a kezemből a könyvet, átnyújtotta a feleségének és azt mondta:

— Majd ő felolvas nekünk. Csodaszépen tud olvasni. Közben mi meg erősítgetjük magunkat.

Akkor elkezdte olvasni az úrnő, mi hallgattuk. Miközben hallgattam, figyelmes lettem a szívemben működő imádságra. Minél tovább olvasott, annál jobban kibontakozott bennem, lelkesített engem. Azt láttam, hogy valaki, mint a szellő elsuhan mellettem, mintha boldogult sztarecem lett volna. Felriadtam, de hogy eltitkoljam megindultságomat, így szóltam:

— Bocsássanak meg, elszundítottam egy kicsit. — Úgy éreztem, sztarecem lelke átjárja a szívemet s megvilágosítja, éreztem, hogy fény gyullad lelkemben és gondolataim támadnak az imádságról. Keresztet vetettem és el akartam kergetni ezeket a gondolatokat. Az úrnő végigolvasta a könyvet. Az úrnő megkérdezte, tetszett-e a könyv, s beszélgetni kezdtünk.

— Nagyon tetszett — válaszoltam, — bizony magasabb rendű minden más imádságnál az Úr imádsága, a Miatyánk, hiszen maga az Úr Jézus Krisztus tanított meg rá bennünket. S az itt olvasott magyarázat is nagyon jó, csakhogy az egész inkább a keresztény tevékenységről szól. A szentatyáknál olvastam ennek az imádságnak szemlélődő, misztikus magyarázatát is.

— Melyik szentatyáknál olvastad ezt?

— Például Maximosz hitvallónál, aztán meg a Filokáliában Damaszkuszi Péternél.

— Emlékszel még belőle valamire? Kérlek, mondd el nekünk.

— Nagyon szívesen. Az imádság kezdete: “Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy” az olvasott könyvben olyan értelmezést kap, hogy ezeken a szavakon azt kell értenünk, hogy a társaink iránti szeretet nem más, mint az egy atya gyermeke iránti szeretet. Ez nagyon helyes, de a szentatyák ezt kimerítőbben tárgyalják. Sokkal inkább lelki értelemben magyarázzák. Azt mondják ugyanis, hogy lelkünket az égre kell emelnünk a Mennyei Atyához. állandóan az Isten színe előtt kell állnunk, az Isten színe előtt kell élnünk.

Ezeket a szavakat: “Szenteltessék meg a te neved” a könyv úgy értelmezi, hogy gondosan ügyeljünk, nehogy áhítat nélkül ejtsük ki Isten nevét vagy hamisan esküdjünk. Egy szóval: Isten szent nevét szentül kell használni és nem szabad haszontalanul ajkunkra vennünk. A misztikus magyarázók azonban a szív tiszta imádságáért való kérést látják ebben, hogy Isten legszentebb neve a lehető legmélyebben bevésődjék a szívbe és szentelje meg a tevékeny imádság, szentelje meg az egész érzelemvilág és a lélek összes erői.

Ezeket a szavakat: “Jöjjön el a te országod” a misztikus magyarázók így értelmezik: Költözzék be a szívünkbe a belső béke, nyugalom és a lélek öröme.

A könyvben úgy magyarázzák, hogy ezeken a szavakon: “mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, a testi élet mindennapos szükségleteiért való kérést kell értenünk. Maximosz hitvalló azonban a mindennapi kenyéren a lélek táplálékát érti, vagyis Isten igéjének és a léleknek a kapcsolatát Istennel, amely a szív szüntelen benső imádsága, az Istenre való gondolás által valósul meg.

— Ó, kiáltott fel az úr, ez mindenképpen nagy dolog, s nekünk, embereknek majdnem elérhetetlen ezen a világon, hogy megtanuljuk a benső imádságot!

— Ne gondolja, bátyuska! Ha ez elérhetetlen és megoldhatatlan lenne, nem parancsolta volna meg mindnyájunk számára az Isten. Az Ő ereje még a gyengékben is hatalmas. A szentatyák, akik sokat tapasztaltak, eszközöket adnak, amelyek megkönnyítik a szív benső imájának az elérését. Természetesen különlegesebb és magasabb eszközöket ajánlanak a remetéknek, de adnak eszközöket – kényelmesebbeket – a világiaknak is, amelyek aztán biztosan elvezetnek arra, hogy elérjük a benső imádságot.

— Még sosem volt alkalmam, hogy erről részletesen olvassak — mondta az úr.

— Ha kívánja, felolvasok valamit erről a Filokáliából.

Fogtam a Filokáliát, fellapoztam a III. kötetet a negyvennyolcadik oldalon, Damaszkuszi Péter tanításait és olvasni kezdtem:

“Meg kell tanulni az embernek, hogy még a lélegzésnél is gyakrabban hívja segítségül Isten nevét, s ezt tegye mindig, mindenkor, minden körülmények között.” Azt mondja az Apostol: “Szüntelenül imádkozzatok” vagyis azt tanítja, hogy mindenkor, mindenütt és minden körülmények között Istenre kell gondolni. Bármit cselekszel, mindig emlékezned kell arra, hogy az Isten mindenek teremtője. Ha fényt látsz, emlékezz arra, aki ezt neked ajándékozta, ha látod az eget, a földet, a tengert, s mindazt, ami benne van, csodálkozzál és dicsérd Őt, aki ezt teremtette, amikor felhúzod a ruhádat, gondolj arra, aki ezeket neked adta, s adj hálát Őneki, aki gondoskodott életedről. Röviden szólva: Minden mozdulat alkalmat kell hogy adjon arra, hogy Istenre gondoljál és dicsérjed Őt. Akkor aztán majd szünet nélkül imádkozol és lelked mindig örülni fog. Láthatod, milyen kényelmesen és egyszerűen elérhető mindenki számára ez a szünet nélküli imádkozás, akiből nem veszett még ki az emberi érzés.

Nagyon tetszett ez neki. Az úr örömmel átölelt, megköszönte, ránézett a Filokáliára és azt mondta:

— Föltétlenül meg akarom venni ezt a könyvet, tüstént meghozatom Pétervárról. Most pedig hogy el ne felejtsem, kiírom magamnak ezt a tanítást, amit az előbb felolvastál. Majd felkiáltott: “Istenem, hiszen van is képem a Szent Damaszkusziról!”

Ez valószínű Damaszkuszi Szent János ikonja volt. Hozott egy keretet, üveg alá helyezte a teleírt lapot és odaakasztotta az ikon alá. Ezt mondta:

— Isten emberének élő szava a kép alatt mindig figyelmeztetni fog arra, hogy ezt az üdvös tanítást gyakorlatban kövessem.

Aztán vacsorázni mentünk. Akárcsak előzőleg, most is ott ült velünk mindenki, férfiak, asszonyok. Micsoda buzgó család! Csend uralkodott az étkezés alatt. Miután megvacsoráztunk, valamennyien felnőttek és gyerekek egyaránt hosszan imádkoztunk. Nekem az Úr Jézus akathisztoszát kellett előimádkoznom.

Miután befejeztük, a szolgák nyugovóra tértek, mi hárman pedig a szobában maradtunk. Az úrnő fehér inget és harisnyát hozott nekem, meghajoltam:

— A harisnyát nem fogadom el mátyuska, hiszen egész életemben nem viseltem. Gyermekkorom óta ahhoz szoktam, hogy kapcában járjak.

Erre ismét kiment, behozott egy régi, finom sárga anyagból készült köpenyt, szétszakította és két kapcát készített belőle. Az úr pedig megjegyezve, milyen széteső-félben van a lábbelim, kihozta az új cipőjét, aztán így szólt:

— Menj be abba a szobába, nincs benn senki, válts fehérneműt!

Bementem, átöltöztem, s újra kimentem hozzájuk. Leültettek egy székre. Az úr átcsavarta lábaimat a kapcákkal, az úrnő pedig ráhúzta a cipőt. Eleinte nem akartam engedni, de megparancsolták, maradjak csöndben. Azt mondták:

— Légy csendben, s hallgass csak. Krisztus is megmosta tanítványai lábát.

Mit tehettem ekkor? Sírnom kellett. Ők is sírtak. Aztán az úrnő a gyerekekkel lepihent, mi pedig az úrral kimentünk a lugasba. Sokáig nem tudtunk elaludni. Feküdtünk és beszélgettünk. Hozzám fordult:

— Mondd meg nekem őszintén, az Isten nevére kérlek: Ki vagy? Biztos jó családból való vagy, s csak ilyennek tetteted magad. Jól olvasol és írsz, helyesen beszélsz és gondolkodol. Paraszti neveléssel ez nem lehetséges.

Elmondtam már magának és az úrnőnek az igazságot híven, tiszta szívvel, honnan származom, és sosem gondoltam hogy hazudhatnék, vagy félrevezetném magukat. Mire lenne ez jó? Azonban, amit mondok, az nem az enyém, hanem az elhunyt isteni bölcsességű sztarecemé, meg a szentatyáknál olvastam figyelemmel. Mindennél több fényt ad ostobaságomnál a benső imádság, amit nem magam szereztem meg, hanem sztarecem tanítása és az isteni kegyelem ültette szívembe. Hiszen mindenki számára lehetséges ez, csak lehetőleg csendben el kell mélyülni a szívben, s minél többször segítségül hívni Jézus Krisztus megvilágosító nevét, s akkor mindenki azonnal megtapasztalja a belső fényt, s mindent meg fog érteni. Sőt ebben a fényben meglátja még az Isten országának némely titkait is. Ez azonban már mély, világosságot adó misztérium; amikor az ember megtanulja az önmagába mélyedés képességét, megtanulja önmagát belülről látni, gyönyörködni az önmaga ismerésében, megindulni és sírni saját maga bukott voltán és romlott akaratán. Nem nehéz értelmesen beszélni az emberekkel, s lehetséges, hiszen az értelem és a szív előbb megvolt, mint a tudomány és emberi bölcsesség. Ha van az embernek értelme, akkor taníthatja azt, akár tudománnyal, akár tapasztalással. Ha azonban nincs értelme, semmiféle bölcs tanítás, semmiféle nevelés nem segítheti. Az a baj, hogy nagyon is távol vagyunk önmagunktól és nem nagyon akarunk közelebb kerülni magunkhoz. Inkább elfutunk önmagunktól, csakhogy ne találkozzunk önmagunkkal, s odaadjuk az igazságot kicsinyes dolgokért. Így gondolkozunk: rá akartuk már szánni magunkat a lelkiekre, az igazságra, de nem volt még időnk, az élet gondjai-bajai nem engednek időt ilyen dolgokra. De mi a fontosabb és szükségesebb: a lélek üdve, örök élete, vagy a test gyorsan eltűnő élete, amiért olyan sokat törjük magunkat? Íme ez – amit mondtam – az embereket vagy a jó belátásra, vagy az ostobaságra vezeti el.

— Bocsáss meg, kedves testvérem, nemcsak kíváncsiságból kérdeztelek, hanem jóakaratból és keresztény együttérzésből. Meg aztán vagy két éve láttam egy olyan példát, ami erre a kérdésre indított. Nézd, jött hozzánk akkor egy koldus. Az igazolványában az állt, hogy kiszolgált katona. Öreg volt, törékeny, s olyan szegény, csaknem egészen mezítelen. Keveset beszélt, egyszerűen mintha muzsik lenne a pusztáról. Befogadtuk a házunkba szegényt. Öt nap múlva súlyos beteg lett. Áthoztuk ebbe a kerti házba, megnyugtattuk, ápoltuk feleségemmel, amilyen jól csak tudtuk. Végül már halálán volt. Elhívtuk a papunkat, hogy gyóntassa meg, áldoztassa meg, s adja fel neki az utolsó kenetet. A halála előtti napon felkelt, papírt és tollat kért, aztán megkért, csukjam be az ajtót és ne engedjek be senkit, amíg meg nem írja végrendeletét fiának, amit el kellett küldenem a megadott címre. Elámultam, amikor megláttam, hogy nemcsak gyönyörű, művelt írása volt, hanem a tartalma is milyen előkelő, helyes és finom volt. Majd holnap felolvasom neked azt a végrendeletet. Megvan nekem másolatban.

Mindez csodálatba ejtett s felébresztette bennem a kíváncsiságot, hogy megkérdezzem származása és élete felől. Miután esküt kért tőlem, hogy halála előtt senkinek sem tárom föl, Isten dicsőségére elmondta életét.

— Herceg voltam, nagy vagyonom volt. Fényűző, nagyvilági életet éltem. Feleségem meghalt, a fiammal laktam együtt, aki boldog gárdakapitányként szolgált. Egy alkalommal, amikor éppen készültünk, hogy elutazunk egy előkelő ember báljára, nagyon összevesztem a komornyikommal. Nem tudtam uralkodni magamon, nagyon fejbe vágtam, s megparancsoltam, hogy küldjék vissza falujába. Ez este történt. Rá egy napra a komornyik agyhártyagyulladásban meghalt. Sajnálkoztam, hogy nem voltam óvatos, de azután hamar elfelejtettem az egészet. Eltelt hat hét, s a komornyik kezdett megjelenni nekem. Először álmomban. Minden éjjel nyugtalanított, s ezt hajtogatta: Lelkiismeretlen alak, te vagy a gyilkosom! Aztán már ébren is kezdtem látni. Minél inkább múlt az idő, annál többször megjelent, majd szinte szüntelen nyugtalanított. Végül vele együtt más megholtakat is kezdtem látni, akiket súlyosan bántalmaztam, s asszonyokat, akiket elcsábítottam. Szünet nélkül szemrehányásokat tettek nekem, nem hagytak nyugton. Sem aludni, sem enni nem tudtam, semmivel sem voltam képes foglalkozni. Teljesen fölemésztődött minden erőm, csont és bőr lettem. Hiába volt minden híres orvos fáradozása. Idegenbe utaztam gyógyulni. Fél év után sem éreztem jobbulást, a kínzó látomások pedig borzasztóan megsokasodtak. Félholtan vittek haza, s alaposan megtapasztaltam a lélek pokoli kínjait, anélkül, hogy lelkem elvált volna a testemtől. Akkor megtudtam, hogy van pokol, s hogy ez mit jelent. Ebben a kínos állapotban beismertem bűneimet, megbántam, meggyóntam. Szabadon bocsátottam minden szolgámat, s megfogadtam, hogy egész életemben vezekelni fogok, s koldusként rejtőzködöm. Bűneim miatt a legeslegutolsó szolga leszek a legalacsonyabb sorsú emberek között. Alighogy ezt keményen elhatároztam, nyomban megszűntek a nyugtalanító látomások. Olyan örömet és boldogságot éreztem az Istennel való kibékülés után, hogy nem is tudtam kifejezni. Így aztán tapasztalatból megtudtam azt is, mit jelent a Paradicsom, s hogyan tárul fel a szívünkben az Isten országa. Hamarosan teljesen visszanyertem egészségemet, végbevittem szándékomat és egy eltűnt katona igazolványával titokban elhagytam otthonomat. Annak most már tizenöt éve, hogy Szibériában vándorolok. Olykor napszámba szegődtem parasztokhoz, olykor alamizsnát kértem Krisztus nevében. Micsoda boldogságot, örömöt és lelkiismeretbeli nyugalmat ízleltem én meg ezekben a megaláztatásokban! Ezt csak az tudja teljesen átérezni, aki isteni közbenjárónk kegyelméből átjutott a pokol kínjaiból az Isten Paradicsomába.

Miután ezt elmesélte, átadta a végrendeletét azzal, hogy juttassam el a fiához, s a következő nap meghalt. Magammal hordom a táskámban e végrendelet másolatát. Benne van a Bibliámban. Ha el akarod olvasni, mindjárt hozom. Tessék, itt van!

Kibontottam és olvastam:

“A dicsőséges Szentháromság, az Atya és Fiú és Szentlélek nevében.

Legkedvesebb fiam! Már tizenöt éve, hogy nem láttad atyádat, de ő ismeretlenségében néha tudakozódott felőled, atyai szeretettel volt irántad. Ez indított arra is, hogy elküldjem neked ezeket a sorokat, amelyeket halálom előtt írtam, hogy tanulságul szolgáljanak életedben. Tudod, hogy megszenvedtem vigyázatlanságomért és züllött életemért. Azt azonban nem tudod, milyen boldogságban volt részem ismeretlen zarándoklásom idején, a bűnbánat gyümölcseit élvezve. Nyugodtan halok meg jótevőimnél, akik egyúttal a tiéd is, mert a jótettek, amelyekben atyádnak része volt, a hálás fiú szívét is meg kell, hogy indítsák. Légy hálás nekik az én nevemben, ahogy csak tudsz. Atyai áldásomat hagyom rád. Legyen az Isten emlékezetedben. Légy lelkiismeretes! Légy óvatos, jóságos, megfontolt! Alárendeltjeiddel légy jóakaró, amennyire csak lehet, szeretetteljes. Ne vesd meg a koldusokat és a zarándokokat, emlékezve arra, hogy haldokló apád is csak mint koldus és zarándok nyerte el gyötrődő lelke nyugalmát és békességét. Az Isten áldását kérem rád! Nyugodtan hunyom le szemem az örök élet reményében, az emberek isteni közbenjárójának, Jézus Krisztusnak irgalma szerint. Atyád...”

Így feküdtünk le a jó úrral beszélgetve. Megkérdeztem:

— Úgy gondolom, bátyuska, a maguk zarándok-otthona sok tennivalót és nyugtalanságot hoz maguknak... Hiszen sok zarándoktestvérünk munkakerülésből vagy lustaságból vándorol, útközben rosszat is tesznek, amint már volt alkalmam látni.

— Nem sok ilyen eset volt, — válaszolta az úr. — Leginkább igazi zarándokok vetődtek erre. De az ilyen csalókkal szemben különösen kedvesek vagyunk és megpróbáljuk magunknál tartani őket. Nagyon gyakran megtörtént, hogy miután jó koldusokkal, Krisztus testvéreivel hosszabb ideig együtt éltek, megváltoztatták életüket és alázatos, szerény emberekként hagyták el koldus-otthonunkat.

Nemrégiben a következő eset történt. Egy idevaló városi polgár annyira rossz útra tért, hogy a szó szoros értelmében bottal kergette el mindenki a kapujából, még egy darab kenyeret sem adott neki senki. Iszákos, vad, lármás ember volt, s még lopott is hozzá. Így jött hozzánk éhesen, kenyeret és bort kért, amire különösen is vadászott. Mi kedvesen fogadtuk. Azt mondtuk neki:

— Lakj nálunk, adunk bort, amennyit csak akarsz, de csak azzal a feltétellel, hogy azonnal lefekszel aludni, mihelyt lerészegedsz. De ha csak egy kicsit is lármázol és elkóborolsz, nemcsak hogy kidobunk és soha többé vissza nem fogadunk, hanem még a polgármestert is értesítem, hogy száműzzenek, mint gyanús csavargót.

Beleegyezett és nálunk maradt. Egy hétig, vagy talán még tovább is valóban sokat ivott, amennyit akart. De mindig, ígéretéhez híven, s mert ragaszkodott a borhoz (nehogy megvonjuk tőle), lefeküdt aludni, vagy kiment a kertbe, ott feküdt és hallgatott. Amikor kijózanodott, a többi koldus barátságosan beszélt vele és azt tanácsolták, próbáljon meg lassan-lassan leszokni a borról.

Így aztán mindig kevesebbet kezdett inni s végül, úgy három hónap múlva mértékletes emberré vált. Most napszámosként munkát talált valahol és nem eszi mások kenyerét. Tegnapelőtt volt itt, hogy köszönetet mondjon.

— Micsoda bölcsesség ez, amely a szeretet vezetésével dolgozik! — gondoltam, s felkiáltottam: Áldott az Isten, aki megmutatja irgalmát!

Miután így elbeszélgettünk, elaludtunk. A harangszó ébresztett föl minket, amely a reggeli istentiszteletre hívott. Összeszedelőzködtünk, s amint a templomba értünk, az úrnő már ott volt a gyerekekkel. Részt vettünk a reggeli istentiszteleten, s hamarosan utána megkezdődött a Szent Liturgia. Magam, az úr és kisfia az oltárnál álltunk, míg a kislány az úrnővel úgy helyezkedtek el, hogy láthassák – a Nagybemenet – a szent adományok ünnepélyes átvitelét a szentélybe. Istenem, milyen buzgón imádkoztak! Térdeltek, s örömkönnyeket hullattak. Hogy ragyogott az arcuk! Amint rájuk pillantottam, én is sírni kezdtem.

A Szent Liturgia befejezése után az urak, a pap, a szolgák, és az összes koldus asztalhoz ültek. Vagy negyven koldus volt ott, öregek is, beteges arcúak, meg gyerekek... Valamennyien egy asztalnál. Micsoda csend és hallgatás volt ott! Bátorságot vettem s halkan az úrhoz szóltam:

— A monostorokban étkezés közben a szentek életét olvassák. Nektek is azt kellene tenni, hiszen van teljes Szentek élete könyvetek. Az úr az úrnőhöz fordult:

— Tényleg, Mása, vezessük be mi is ezt a rendet! Nagyon tanulságos lesz. Ma először én olvasok, aztán a következő étkezésnél te, aztán a bátyuska, aztán a testvérek sorban, aki éppen tud olvasni.

A pap tovább evett, majd megszólalt:

— Hallgatni szeretek, de olvasni... Nincs egy szabad pillanatom sem. Amint hazasietek, azt sem tudom, hol áll a fejem, annyi a gond. Ezt is meg kell tenni, azt is, ott vannak a gyerekek, aztán a tehén, egész nap csak a munka, nincs mikor olvasnom, vagy épülnöm. Amit a szemináriumban tanultam már rég elfelejtettem.

Amikor ezt hallottam megborzadtam, de az úrnő. aki mellettem ült, megragadta a kezemet.

— A bátyuska ezt alázatosságból mondja, mindig így lebecsüli magát, a valóságban pedig jóságos és Istennek tetsző életet él. Már huszonöt éve özvegy. Egész sereg unokát nevel, s hozzá még ott a templomi szolgálat is.

Ekkor eszembe jutott Nikétasz Sztethatosz mondása a Filokáliából: “A dolgok természetét a lélek belső állapotához kell mérni, vagyis mindenki úgy ítél másokról, amilyen ő maga.” Továbbá azt is mondja: “Aki elérte az igazi imádságot és szeretetet, annak a számára a dolgok egyformák. Nem tesz különbséget igaz és bűnös között, hanem mindenkit egyformán szeret és nem ítél el senkit, amint az Isten is felkelti napját és esőt ad igazakra és gonoszokra.”

Ismét csend volt. Velem szemben egy teljesen vak koldus ült. Az úr etette. Fölszedte neki a halat, kezébe adta a kanalat, kimerte a levest. Figyelmesen rátekintettem, s észrevettem, hogy mindig nyitva van a szája, a nyelve pedig szüntelen mozog, szinte remeg. Arra gondoltam, hátha imádkozik, s tovább figyeltem. Az étkezés vége felé az egyik idős asszony rosszul lett, görcs fogta el és összeesett. Az úr és úrnő bevitte a saját hálószobájába, lefektették az ágyra. Az úrnő ottmaradt ápolni, a pap elment a haldoklók szentségeiért, az úr befogatott, s elhajtott a városba orvosért. Mindenki szétszaladt.

Éheztem az imádságra. Erős vágy fogott el, hogy kiöntsem magam az imádságban, hiszen két napja nem volt nyugalmam s magányom, hogy egyedül lehessek. A szívemben valamiféle áramlást éreztem, amely szét akart áradni minden tagomban, s amint visszatartottam, erős fájdalom támadt a szívemben. Egyébként boldog fájdalom volt, amely csendes megnyugvásra és imával való eltelésre késztetett. Most feltárult előttem, miért menekültek el az emberek elől a tevékeny imádság igazi gyakorlói, s miért rejtegették magukat ismeretlenségben. Megértettem azt is, miért nevezi szent Hészükhiosz magát a lelki és hasznos beszédet fecsegésnek, ha mértéktelen, amint Szír Szent Efrém mondja: “A jó beszéd ezüst, a hallgatás azonban tiszta arany”. Miközben ezeket a gondolatokat forgattam magamban, bementem a koldusok otthonába. Mindannyian itt pihentek az étkezés után. Felmentem a padlásra, nyugodtan pihentem és imádkoztam. Amikor a koldusok felkeltek, megtaláltam a vakot és kivezettem a kertbe. Leültünk és beszélgetni kezdtünk.

— Mondd csak, az Istenre kérlek, a lelked üdvére, a Jézus-imát végzed? Én már régóta gyakorlom szüntelenül. Mit érzel te ettől?

— Csak annyit, hogy sem éjjel, sem nappal nem tudok meglenni imádság nélkül.

— Hogyan mutatta ezt meg neked az Isten? Mondd el nekem részletesen, kedves testvérem!

— Halld hát. Idevaló kézműves vagyok. Szabósággal kerestem kenyerem, más kormányzóságokban, más falvakban is jártam, parasztruhákat varrtam. Úgy adódott egyszer, hogy az egyik faluban hosszabb ideig laktam egy parasztnál, hogy a családjának varrjak. Egyik ünnepen észrevettem, hogy három könyv van az ikonok előtt. Megkérdezte: Ki olvas nálatok? Senki sem, — válaszolták. — Ezek a könyvek nagybátyánktól maradtak, ő tudott írni-olvasni. Kezembe vettem az egyik könyvet, föllapoztam, s a következő szavakat olvastam benne, jól emlékszem rá még most is: “A szüntelen imádság: mindig segítségül hívni az Úr nevét.” Miután ezt olvastam, gondolkozni kezdtem. Akár beszél, akár jár, akár tesz valamit az ember, akár eszik, akár valami mást csinál, mindenütt, minden helyen és mindenkor segítségül kell hívni az Isten nevét. De hiszen ez nagyon alkalmas nekem is. Elkezdtem gyakorolni suttogva ezt az imát varrás közben. Nagyon megtetszett. Akik velem laktak a kunyhóban, észrevették. Nevetni is kezdtek rajtam: Varázsló vagy talán, hogy állandóan suttogsz? Mit mondogatsz? Én pedig, hogy titokban tartsam, abbahagytam a suttogást ajkaimmal, csak a nyelvemmel kezdtem végezni az imádságot. Végül úgy hozzászoktam az imádsághoz, hogy éjjel-nappal ezt mondja a nyelvem, s ez nekem olyan jó.

Sokáig jártam így Aztán egyszer csak teljesen megvakultam. Nálunk a családban majdnem mindenkinek megbetegedett a szeme. S mert szegény voltam, elhelyeztek Zlobolszkba, a mi kormányzósági városunkban a szegényházba. Most is oda igyekszem, az uraságék befogadtak, s lovat-kocsit akarnak adni később Tobolszkig.

— Milyen könyvben olvastad ezt? Nem a Filokália volt az?

— Nem tudom pontosan, nem néztem meg a címlapot.

Elővettem a Filokáliát, fellapoztam a negyedik részben Kallisztosz pátriárka szavait, melyeket ő az előbb könyv nélkül mondott el nekem, s felolvastam.

— Hiszen éppen ez az! — kiáltott a vak. — Olvasd csak testvér! Olyan szép!

Amikor éppen ahhoz a részhez értem, ahol az áll: “szívvel kell imádkozni” — hozzám fordult:

— Mit jelent ez? Hogyan van ez?

Azt mondtam neki, hogy a szív imádságáról szóló teljes tanítás pontosan megvan ugyanabban a könyvben. Ő buzgón kért, olvassam el neki az egészet.

— Mikor is akarsz Tobolszkba menni? — kérdeztem

— Amint lehet azonnal — felelte.

— Hát akkor így csináljuk. Holnap én is útra akarok kelni. Elmegyek veled, s elolvasok neked mindent, ami a szív imádságára vonatkozik, s megmutatom, hogyan találja meg az ember a szívet és a hozzá vezető utat.

— De mi lesz a kocsival? — kérdezte.

— Minek neked a kocsi? Hiszen nincs is olyan messze Zobolszk, nincs többre százötven versztánál. Lassan fogunk vándorolni. S majd megtudod, milyen szép kettesben vándorolni. Beszélgetni is könnyebb járás közben, meg az imádságról olvasni is.

Megegyeztünk. Este jött az úr, hogy valamennyiünket vacsorához hívjon. Vacsora után elmondtuk, hogy a vakkal együtt útra kelünk, s hogy nincsen szükségünk kocsira, mert így könnyebben olvashatjuk a Filokáliát. Ekkor azt mondta az úr:

— Nekem is nagyon megtetszett a Filokália. Már meg is írtam a levelet, s kikészítettem a pénzt, hogy holnap, amikor a bíróságra megyek, elküldjem Pétervárra, hogy az első postával megküldjék nekem a Filokáliát.

Így aztán reggel útra keltünk. Nagyon szépen megköszöntük az úrnak példás szeretetét és jószívűségét. Elkísértek bennünket egy versztányira. Itt aztán búcsút vettünk.

Így mentünk kettesben, a vak meg én. Nagyon kényelmesen mentünk, talán tíz-tizenöt versztát naponta. A többi időben magányos helyeken ültünk s olvastuk a Filokáliát. Sorban elolvastam neki mindent a szívbéli imádságról, amint elhunyt sztarecem tanította, vagyis elkezdtem Nikéforosz szerzetes, majd Grégoriosz könyvével stb. Micsoda szomjúsággal és figyelemmel hallgatta mindezt! Mennyire tetszett neki, mennyire gyönyörködtette! Aztán olyan kérdéseket tett fel nekem az imádságról, hogy az én eszem nem volt elegendő, magyarázatot adni rájuk.

Miután felolvastam neki a Filokáliából mindazt, ami szükséges, faggatni kezdett, mutassam meg neki az utat, hogyan találhatja meg az ember lelkével a szívét, s hogyan lehet Jézus Krisztus isteni nevét belevinni a szívbe, hogy kell bensőségesen a szívvel imádkozni.

El is kezdtem mondani neki:

— Figyelj ide! Ugye nem látsz semmit, mégis mindent el tudsz képzelni. Magad elé tudod állítani mindazt, amit régebben láttál: egy embert, vagy valamilyen dolgot, valamilyen tagodat, pl. kezedet, vagy lábadat. El tudod-e képzelni olyan elevenen, mintha valóban néznéd, rá tudod-e szegezni még vak szemeidet is?

— Igen — felelte a vak.

— Hát éppen így képzeld el a szívedet. Nézz rá, s amilyen élénken csak tudod, vedd képzeletedbe. Füleddel pedig hallgasd figyelmesen, mint dobog, hogyan ver egyet-egyet. Amikor ehhez már hozzászoktál, miközben ránézel, minden szívverésedhez illeszd hozzá az imádság egyes szavait. Ilyenformán: az első dobbanáshoz mondd, vagy gondold: “Uram”, a másodikhoz: “Jézus”. a harmadikhoz: “Krisztus”, a negyedikhez: “könyörülj”. az ötödikhez: “rajtam” és sokszor ismételd ezt. Ez neked könnyű, hiszen meg van benned a szívbeli imádság kezdete s a hozzá való előkészület. Majd miután hozzászoktál ehhez is, láss hozzá, hogy az egész Jézus-imát szívedben a be- és kilégzéssel együtt mondd, amint az atyák tanítják. Tehát szívd be a levegőt, mondd, képzeld: “Uram Jézus Krisztus”, kiengedve: “könyörülj rajtam”. Minél gyakrabban s minél többet foglalkozz ezzel. Hamarosan gyöngéd, kellemes fájdalmat fogsz érezni szívedben, majd melegség áraszt el. Így az Isten segítségével eléred a szív boldogító benső imádságát. De ügyelj, hogy elűzzed az értelmedben fellobbanó zavaró képzelődéseket. Ne fogadj be semmiféle képzetet. A szentatyák azt tanítják, hogy az embernek semmiféle képzetet sem szabad tartogatnia a benső imádság közben, nehogy kísértésbe essék.

Miután a vak mindezt figyelmesen végighallgatta, buzgón gyakorolni is kezdte a mutatott módszer szerint. Éjszakánként, amikor megálltunk, hogy valahol aludjunk, hosszú ideig példásan foglalkozott vele. Vagy öt nap múlva erős meleget és kimondhatatlan kellemes érzést tapasztalt szívében, s nagy vágyat érzett, hogy szüntelenül ezzel az imádsággal foglalkozzék, amely a Jézus Krisztus iránti szeretetet is megnyitotta benne. Időnként fényességet látott, jóllehet nem észlelt benne tárgyakat, dolgokat. Néha úgy tűnt neki, hogy amikor szívébe merül, leírhatatlan boldogsággal fellobog benne egy égő gyertya lángja, s ez kijön a torkán és körül fogja őt. Ennek a lángnak a fényében távoli dolgokat is látott, ami egyszer nyilvánvalóan meg is történt.

Egy erdőbe mentünk. Ő hallgatagon, teljesen elmélyedt az imádságban. Egyszer csak azt mondta:

— Milyen kár! Már ég a templom, éppen most dől össze a harangtorony is! Azt mondtam neki:

— Ne képzelődj, kísértés ez, minden álmodozást tüstént el kell űzni! Hogy is lehetne látni, mi történik a városban? Hiszen még tizenkét versztára vagyunk onnan!

Engedelmeskedett, tovább imádkozott, elhallgatott. Estefelé beértünk a városba, s én valóban megpillantottam néhány elégett házat és ledőlt harangtornyot, amelyet falábra építettek. Sok ember állt ott és csodálkoztak, hogy a harangtorony senkit sem ütött agyon, amikor összeomlott. Megítélésem szerint a szerencsétlenség éppen akkor történt, amikor a vak beszélt róla. Most ezt mondta:

— Azt mondod, a látomásom hamis, azonban mégis úgy történt, ahogyan mondtam. Hogyan is ne adnék most hálát, s hogyan is ne szeretném az Úr Jézus Krisztust, aki kinyilatkoztatja kegyelmét a bűnösöknek, vakoknak és ostobáknak is! Neked is köszönöm, hogy megtanítottál a szív tevékenységére!

— Igen, — mondtam neki — szeresd a Jézus Krisztust és adj hálát neki, de óvakodj attól, hogy a különféle látomásokat a kegyelem közvetlen kinyilatkoztatásának véld, mert ez gyakran megtörténhet a dolgok természetes rendje szerint. Az emberi lélek nincs hozzákötve a helyhez és az anyaghoz. Láthat a sötétben is, láthat nagyon távol lévő dolgokat is, akárcsak egészen közelieket is. Ezeknek a lelki képességeknek nem adunk erőt és szabad futást. Elnyomjuk őket. Vagy testünk bilincseivel, vagy kusza és szétszóródó gondolatainkkal. Amikor azonban összeszedjük magunkat s kifinomítjuk lelkünket, akkor a lélek a legmagasabb fokon működik, s ez természetes dolog. Hallottam elhunyt sztarecemtől, hogy nem is imádságos emberek, hanem csupán erre képességekkel rendelkezők vagy betegek fényt látnak a sötét szobában, amely a tárgyakról jön, s meg tudják különböztetni a tárgyakat, megérzik hasonmásukat, s belelátnak mások gondolataiba. Ami azonban a szív imádságánál közvetlenül Isten kegyelméből származik, az olyan boldogító, hogy nincs nyelv, amely le tudná írni. Semmihez sem lehet hasonlítani, semmi mellé nem lehet odaállítani. Minden érzékelhető dolog mélyen alatta marad a szívben való kegyelemnek.

A vak figyelmesen hallgatott s még alázatosabb lett. Szívében mind jobban és jobban kibontakozott az imádság és kimondhatatlan gyönyörűséggel töltötte el. Teljes szívemből örültem s megköszöntem az Istennek, hogy arra méltatott, hogy láthatom az Úr ilyen áldott szolgáját.

Végül is eljutottunk Zobolszkba. Bevezettem őt a szegényházba, elhelyeztem ott, s miután szívélyesen elbúcsúztunk, tovább folytattam utamat.

Egy hónapja vándoroltam már csendesen, s átéreztem, milyen tanulságosan, milyen termékenyen hatnak a jó példák. Gyakran olvastam a Filokáliát, s kipróbáltam mindent, amit a vaknak mondtam. Tanító példája fellobbantotta bennem az Úr iránti buzgalmat, hálát és szeretetet. A szív imája annyira gyönyörködtetett, hogy nem hittem, hogy van még egy olyan boldog ember a világon, mint én, és el sem tudtam képzelni, hogy még ennél is nagyobb öröm létezik a mennyben. Ezt azonban nemcsak lelkem bensejében éreztem, hanem csodálatosnak, szépnek tűnt az egész külső világ is. Minden az Isten iránti hálára és szeretetre sarkallt. Az emberek, fák, virágok, állatok mind mintha rokonaim lennének, mindenben Jézus nevének mását láttam. Közben olyan könnyedséget éreztem, mintha testem nem is lenne, s úgy tűnt, mintha nem is mennék, hanem boldogan úsznék a levegőben. Néha egészen magamba mélyedtem, s világosan láttam összes belső részem, s csodálkoztam az emberi test bölcs felépítésén. Közben annyira örültem, mintha csak király lettem volna, s e vigasztalások közepette azt kívántam, bárcsak engedné az Isten, hogy hamarosan meghaljak, hogy a lelkek világában járva önthessem ki hálámat előtte.

Igen, mérték nélkül gyönyörködtem ezekben az élményekben, így akarta az Isten. De néha valamiféle félelmet és borzadást is éreztem a szívemben. Na, hátha olyan baj ér, gondoltam, mint amiatt a kislány miatt, akit megtanítottam a kápolnában a Jézus-imára. Felhőként vettek körül a különféle gondolatok, s eszembe jutottak Joannész Karpafiszkosz szavai, aki azt mondja, hogy néha még a tanító is becstelenségbe kerül és kísértéseket kell elszenvednie tanítása miatt. Le akartam győzni ezeket a gondolatokat, még többet imádkoztam, hogy teljesen elűzzem őket. Aztán megbátorodtam és ezt mondtam magamban:

Legyen meg az Isten akarata! Kész vagyok mindent elviselni, amit Jézus Krisztus felfuvalkodottságomért és büszkeségemért rám mér! Hiszen azok, akik előtt feltártam a szívbejutás és a szív imájának titkát, már a velem való találkozás előtt elő voltak rá készítve Isten titkos tanítása által.

Ez megnyugtatott. Ismét megvigasztalódtam és imádkoztam, tovább róttam utamat. Még boldogabb voltam, mint eddig. Néhány napig esett az eső és az út annyira felázott, hogy alig tudta az ember kihúzni a lábát az út sarából. A sztyeppén vándoroltam. Nem lehetett látni egy falut sem tizenöt versztán belül. Végre estefelé megpillantottam egy házat. Megörültem s azt gondoltam: Majd itt megkérem, hadd pihenjek meg s hadd töltsem itt az éjszakát. Holnap reggel aztán, ha Isten is úgy akarja, csak jobbra fordul az idő.

Amint közelebb értem, megláttam egy részeg öreget, akin katonaköpeny volt. A háza előtt ült egy földbuckán. Meghajtottam a fejem előtte, mondván:

— Kit kérhetnék meg, hogy itt éjszakázhassam? — Ki engedhetné meg, ha nem én! — üvöltötte az öreg. Én vagyok a főnök! Ez itt postaállomás, én vagyok a felügyelő!

— Akkor engedje meg, bátyuska, hogy itt maradhassak éjszakára?

— Van igazolványod? Ide vele!

Odaadtam az igazolványomat, kezébe vette, aztán megint megkérdezte:

— Hol az igazolvány?

— Ott a kezében! — válaszoltam. — Na, be a házba!

A felügyelő szemüveget tett fel, olvasott, s azt mondta:

— Jó, az igazolvány rendben van. Éjszakázz itt! Én egyébként jó ember vagyok. Hozok pálinkát is.

— Születésem óta nem iszom — feleltem.

— Na, akkor majd iszom én! De legalább vacsorázz velünk!

Asztalhoz ültek, ő meg a szakácsnő, egy fiatal nő, aki ugyancsak jól be volt csípve. Engem is odaültettek magukhoz. Étkezés közben káromkodtak nagyokat, szidták egymást, a végén össze is verekedtek. Majd a postamester bement aludni egy kamrába. A szakácsnő leszedte az asztalt; elmosogatta a tányérokat, közben ócsárolta az öreget.

Leültem és gondolkodtam, nem fekszem le egyhamar. Odaszóltam neki:

— Hol aludhatnék, mátyuska? Nagyon fáradt vagyok az úttól.

— Mindjárt megágyazok neked, bátyuska! — Odatolt egy padot az első ablakhoz, ráterített egy szőrtakarót, s tett oda fej alá valót is. Lefeküdtem, a szemem becsuktam, mintha aludnék. A szakácsnő még sokáig tett-vett. Végül elkészült, eloltotta a tüzet és odajött hozzám. Ekkor az egész első ablak keretestül beesett a szobába és félelmetes csörömpöléssel a földre zuhant. Beleremegett az egész kunyhó, kint pedig az ablak előtt félelmetes kiáltás hallatszott. A nő rémülten a szoba közepére ugrott , pedig éppen mellém akart mászni, és összeesett. Szinte az eszemet vesztve a félelemtől felugrottam, és azt hittem, a föld nyílt meg alattam. Akkor láttam ám, hogy két kocsis húz egy embert befelé, aki egészen véres volt, az arcát nem lehetett felismerni. Ez csak növelte félelmemet. Egy futár volt, aki meg akart itt állni, hogy lovakat váltson. Kocsisa rosszul hajtott be a kapun, a kocsirúddal nekiment az ablaknak, s mert árok volt a ház előtt, a kocsi felborult. A futár kirepült s mély sebet kapott a fején, mert nekizuhant egy karónak, ami a földbuckába volt beszúrva. A futár vizet és pálinkát kért, hogy kimossa a sebet. Bekötözte magát, felhajtott egy pohár pálinkát és elkiáltotta magát:

— Előre!

Mellette álltam és azt mondtam:

— Ilyen sebbel nem utazhat tovább, bátyuska!

— Egy cári futárnak nincs ideje betegeskedni! — válaszolta.

A kocsisok a kemencéhez cipelték az asszonyt. Magatehetetlenül feküdt. Letakarták egy gyékénnyel, és azt mondták:

— Tagjaiba szállt a félelem, meg fog bolondulni.

A postamester közben kijózanodott, ismét nyugovóra tért. Egyedül maradtam. Az asszony hamarosan felállt, járkálni kezdett egyik saroktól a másikig, majd kiment a kunyhóból. Imádkoztam. Úgy éreztem, hogy erőm gyöngül, s a hajnal előtt kis időre elaludtam. Reggel azután elbúcsúztam a felügyelőtől és útra keltem. Miközben tovább vándoroltam, hittel, reménnyel és hálával eltelve imádkoztam a minden vigasztalás mennyei Atyjához, aki megőrzött a közeli szerencsétlenségtől.

Hat évre erre az esetre egy női monostor mellett vitt el az utam. Betértem a templomba imádkozni. A vendégszerető főnöknő behívott a déli istentisztelet után, teát hozatott nekem. Váratlanul vendégek toppantak be. Elment hozzájuk, engem meg ott hagyott a nővérekkel. Egy alázatos nővér, aki teát töltött kíváncsiságot keltett bennem. Megkérdeztem:

— Mátyuska, régóta van már ebben a kolostorban? — Öt éve — felelte — Örültként hoztak ide, de az Isten megkönyörült rajtam. A főnöknő, a mátyuska itt tartott és beöltöztetett.

— Mitől őrült meg?

— Az ijedtségtől. Postaállomáson dolgoztam, s, éjszaka alvás idején bedöntötték a lovak az ablakot. Úgy megrémültem, hogy eszemet vesztettem. Egy egész éven át vittek a rokonaim a szent helyekre, s tessék, csak itt gyógyultam meg.

Ennek hallatára nagyon örült a lelkem és magasztaltam az Istent, aki mindent bölcsességgel javunkra fordít.

— Sok eset történt még, — fordultam lelkiatyámhoz. Ha mind sorjában el akarnám mesélni, három nap alatt sem végeznék vele. Egyet azonban még elmondok.

Egy verőfényes nyári napon megláttam egy temetőt, nem messze az út mellett. Inkább olyan templomkert volt ez, templom és kert a pap számára. Éppen haragoztak a déli istentiszteletre. Bementem. Mások is mentek, odavalók, mások meg a fűben ültek. Megpillantottak, s látva, hogy késve megyek, odaszóltak:

— Ne siess, állhatsz még eleget a templomban, míg megkezdődik az istentisztelet. Igen sokáig tart, beteg a pap, olyan piszmogó.

Tényleg nagyon sokáig tartott a szolgálat. A fiatal pap, aki igen sovány és sápadt volt, fölöttébb lassan végezte az istentiszteletet, buzgón és gyönyörűen. Értelmes prédikációt mondott a végén, milyen módon lehet elnyerni az Isten szeretetét.

A pap meghívott, ebédeljek vele. Az asztalnál megszólaltam:

— Milyen buzgón, de lassan végezte az istentiszteletet, bátyuska.

— Igen — felelte — ez egyáltalán nem tetszik az egyházközségnek. Morognak is miatta, de nincs mit tenni. Szeretem átelmélkedni az imádság minden szavát, , szeretek gyönyörködni benne, s csak utána mondom ki hangosan. Belső átérzés nélkül kimondott szó haszontalan mind magam, mind mások számára. Minden a bensőséges élettől és a figyelmes imádságtól függ. S milyen keveset foglalkozunk a belső ténykedéssel! Azért, mert nem törekszünk a lelki, a benső megvilágosodásra! — mondotta a pap.

Ismét kérdeztem:

— Hogy lehet ezt elérni? Úgy látszik, nagyon nehéz!

— Dehogy. Hogy lelkiekben megvilágosodjunk és bensőséges emberré váljunk, ki kell ragadnunk valamilyen szöveget a Szentírásból, s amennyire csak lehet, sokáig tartsuk rajta figyelmünket és gondolkodásunkat, ekkor feltárul az értelem világossága. Ugyanígy kell imádkozni is. Ha azt akarod, hogy imádságod tiszta, helyes és felüdítő legyen, valamilyen rövid, kevés de erőteljes szóból álló imádságot kell kiválasztani. Gyakran és hosszan ismételni kell, s akkor érzed az imádság ízét.

Nagyon tetszettek nekem a papnak ezek az útmutatásai. Hatékony egyszerű, de mégis mély és bölcs. Lélekben köszönetet mondtam Istennek, hogy egyházának ilyen igazi pásztorához vezetett.

Mikor befejeztük az étkezést, a pap ezt mondta:

— Feküdj le ebéd után, én pedig az Isten Igéjének olvasásával foglalkozom, készülök a holnapi prédikáció

Kimentem a konyhába. Senki sem volt ott. Csak egy nagyon öreg nénike ült a sarokban görnyedten, s köhögött. Leültem az ablak alá, kivettem a zsákomból a Filokáliát, csendesen olvasni kezdtem. Meghallottam, hogy a sarokban ülő nénike állandóan a Jézus-imát suttogja. Megörültem, hallván Jézus gyakran kimondott nevét. Megszólítottam:

— Milyen szép, mátyuska, hogy ezt az imát végzi! Ez a lélek legkeresztényibb munkája!

—- Igen, bátyuska. Öreg napjaimnak egyetlen öröme, hogy ezt mondom: Uram irgalmazz!

— Régóta hozzászoktál már az imádsághoz?

— Kiskorom óta. Nem is tudnék meglenni nélküle. A Jézus-ima őrzött meg a romlástól és a haláltól.

— Hogyan? Mondd el kérlek, Isten dicséretére, s a Jézus-ima üdvös erejének magasztalására! — Visszatettem a Filokáliát a zsákba, közelebb ültem hozzá és mesélni kezdett.

— Fiatal és szép kislány voltam. Szüleim eljegyeztek valakivel. A következő nap lett volna az esküvő, eljött hozzánk a vőlegény és tíz lépésre tőlünk elesett és meghalt, még csak nem is sóhajtott. Úgy megrémültem ettől, hogy elhatároztam, hogy nem megyek férjhez, hanem szűzként élek, s elzarándokolok a szent helyekre, hogy imádkozzam az Istenhez. Azonban nem mertem egyedül útra kelni, féltem, hogy mert fiatal vagyok, gonosz emberek megtámadnak. Egy ismerős zarándok öregasszony megtanított, hogy akármerre is járok az úton,

mindenütt szünet nélkül mondjam a Jézus-imát. Szilárdan hittem, hogy ezzel az imával semmiféle szerencsétlenség nem történhet az úton. Hittem benne, és szerencsésen jártam mindenütt, voltam egészen messze levő szent helyeken is. Szüleimtől kaptam rá pénzt.

Megöregedtem, megbetegedtem. S az itteni bátyuska tart és táplál jóságával.

Élvezettel hallgattam, s nem tudtam, hogyan mondjak hálát az Istennek azért a napért, mely ilyen tanulságos példákat tárt elém. Majd áldást kértem a jóságos és buzgó paptól, aztán boldogan folytattam utamat.

Nem is olyan régen, amikor a kazanyi kormányzóságon jöttem keresztül, még egyszer megtudtam, hogy a Jézus Krisztus nevében végzett ima ereje milyen világosan és élénken megnyilatkozik azoknak is, akik tudatlanul végzik, s hogy az imádság gyakori és hosszas végzése a legrövidebb és legmegbízhatóbb út az ima kegyelmekben gazdag gyümölcseinek eléréséhez.

Megtörtént, hogy egy alkalommal egy tatár faluban kellett töltenem az éjszakát. Amint beértem a faluba, láttam egy kocsit egy kunyhó előtt. A kocsin egy orosz kocsis tett-vett. A lovakat etette a kocsi mellett. Megörültem, s szállást kértem az éjszakára, gondolván, hogy legalább éjjel legyek keresztények között. Odamentem és megkérdeztem:

— Ki utazik itt?

A kocsis azt felelte:

— A grófom utazik Kazanyból Krímbe.

Amint így beszélgettünk a kocsissal, felemelte az úr a sárvédő bőrt és kinézett a kocsiból. Rám tekintett és azt mondta:

— Magam is itt töltöm az éjszakát, de a kunyhóba nem mentem be, mert a tatárok nagyon piszkosak. Úgy döntöttem, hogy a kocsiban maradok éjjelre.

Majd kiszállt és sétálni kezdtünk. Szép este volt, beszélgettünk. Többek között elmondta magáról a következőket:

— Hatvanöt éves koromig a flottánál szolgáltam, magas rangú kapitány voltam. Ahogy megöregedtem, gyógyíthatatlan betegségbe estem: podagrás, köszvényes lettem. Leszereltem és Krímben éltem feleségem birtokán. Majdnem állandóan beteg voltam. Feleségem kicsapongó volt, gyenge jellemű, nagy kártyás. Unalmas volt neki velem, beteg emberrel együtt élnie. Otthagyott és elutazott Kazanyba a lányunkhoz, akit elvett egy ottani hivatalnok. Mindent elvitt, még a szolgákat is. Csak egy nyolc éves kisfiút hagyott ott, a keresztfiamat.

Így éltem egyedül három évig. A fiú, aki nekem szolgált, gyorsan növekedett, elintézett minden házi munkát, kitakarította a szobát, befűtötte a kemencét, főzött kását, megtöltötte a szamovárt. De mindezek mellett rendkívül eleven volt, egy percig sem tudott csendben maradni. Állandóan futkározott, kopogott, kiabált, nyüzsgött. Én pedig mikor beteg voltam, unatkoztam, s nagyon szerettem lelki könyveket olvasni. Megvolt nekem Grégoriosz Palamasz gyönyörű könyve a Jézus-imáról. Szinte állandóan azt olvastam, s néha gyakoroltam is ezt az imát.

A fiú zavart. Semmiféle szidás vagy büntetés nem volt képes visszatartani őt a bolondozástól. A következő dolgot gondoltam ki. Leültettem a szobámba, s megparancsoltam, hogy állandóan mondja a Jézus-imát. Eleinte borzasztóan nem tetszett ez neki, mindenáron ellenkezni akart. Gyakran abba is hagyta.

Hogy azonban rávegyem parancsom teljesítésére, egy virgácsot tettem magam mellé. Amikor az imát mondta, nyugodtan olvastam a könyvet, vagy hallgattam őt, amint imádkozott. De ahogy abbahagyta, megmutattam neki a virgácsot, ő megijedt és ismét nekikezdett az imának. Ez nagyon megnyugtatott, mert így végre-valahára nyugalom volt a házban. Rövid idő múltán észrevettem, hogy a virgácsra nincs szükség. A fiú szívesen és nagy buzgalommal teljesítette parancsomat. Sőt mi több, tökéletes változást vettem észre belső természetében. Csendes lett, hallgatag, a házimunkákat jobban végezte. Ez megörvendeztetett és több szabadságot adtam neki. S mi történt a végén? Úgy hozzászokott az imádsághoz, hogy majdnem mindig imádkozott anélkül, hogy egy kicsit is kényszerítettem volna. Amikor megkérdeztem, azt felelte, ellenállhatatlanul kívánja mindig mondani az imát.

— S mit érzel?

— Semmit. Csak azt, hogy jó nekem, amikor imádkozom.

— Hogyhogy jó?

— Nem tudom kifejezni. — Vidám vagy ekkor? — Igen, vidám.

Már tizenkét éves volt, amikor Krímben kitört a háború. Kazányba utaztam a lányomhoz, magammal vittem őt is. A konyhában kapott helyet a többiekkel együtt. Nem tetszett ez neki. Panaszkodott, mert az emberek játszottak, zsibongtak körülötte és kinevették, megzavarták az imádkozásban. Végül úgy egy hónap múlva odajött hozzám s azt mondta:

— Hazamegyek. Kibírhatatlanul unalmas és zajos itt nekem.

Azt mondtam:

— Hogyan is mehetnél ilyen messzire egyedül télidőben? Várd meg, míg én is elmegyek, akkor majd magammal viszlek.

A következő nap a fiúcska eltűnt. Keresték mindenütt, de sehol sem találták. Végül levelet kaptam Krímből, a házamban maradt emberektől, hogy. a fiút április negyedikén, Húsvét napján holtan találták meg az üres házban. Ott feküdt a földön a szobában, kitárt karokkal, a sapkája a feje alatt. Ugyanaz a könnyű kabátka volt rajta, amit nálam is hordott, amiben elment. Így temették el a kertben. Megkapva ezt a hírt, nagyon csodálkoztam, hogy ért el ez a fiú olyan gyorsan a házamig. Február huszonhatodikán ment el és április negyedikén találták meg. Egy hónap alatt megtenni háromezer versztát még lovakkal is éppen elég. Hiszen naponta száz versztát kell menni. S hozzá vékony ruhában, igazolvány és pénz nélkül. Tegyük fel, hogy felvette esetleg valaki az úton. De ez sem történhetett az Isten különös gondoskodása és segítsége nélkül. Íme, mondta végül az úr:

— A fiúcska megízlelte az imádság gyümölcsét, de én éveim ellenére sem jutottam el az ő mértékére.

Ezután én kezdtem elbeszélni az úrnak.

— Bátyuska, gyönyörű ez a könyv, szent Grégoriosz Palmaszé, amit olvasott, én is ismerem. De olvassa csak el a Filokália című könyvet. Abban megtalálja a teljes és tökéletes tudományt, mint lehet elérni a lélekkel való Jézus-imát az értelemben és a szívben, s hogyan lehet megízlelni édes gyümölcsét. Megmutattam neki a Filokáliát. Észrevettem, hogy szívesen vette tanácsomat és megígérte, hogy megszerzi magának azt a könyvet.

Istenem — elmélkedtem magamban — az Isten erejének mily csodálatos megnyilvánulásai fakadnak ebből az imádságból! S milyen bölcs és tanulságos ez az eset, a fiút a virgács tanította meg az imádságra, s még ez is eszköz volt, hogy megnyugtassa őt. Szenvedéseink, keserűségeink is, amelyekkel az imádság közben találkozunk, nem ilyen virgácsok az Isten kezében? Miért félünk tehát, miért vesztjük el fejünket, ha érezzük a mennyei Atyánk kezét, aki határtalanul szeret minket. Ezek a virgácsok arra intenek minket, hogy nagyobb buzgalommal tanuljunk imádkozni, és kimondhatatlan vigasztalásra is vezetnek minket!

Miután ezeket az elbeszéléseket befejeztem, így szóltam lelkiatyámhoz:

— Bocsásson meg, az Istenre kérem! Sokat fecsegtem már, a szentatyák pedig fecsegésnek nevezik a beszédet, szóljon az akár lelkiekről is! Itt az ideje, hogy útra keljek és elmenjek jeruzsálemi útitársamhoz. Imádkozzék értem, romlott bűnösért, hogy vezesse utamat a jóra az Úristen nagy irgalma!

— Szívemből kívánom, szeretett testvérem az Úrban — felelte —, hogy az Isten szerető kegyelme őrizze utadat és járjon veled, mint egykor Tóbiással Ráfáel angyal!

 

Vége.