Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Zarándok 1.

A Zarándok elbeszélései

 ELSŐ ELBESZÉLÉS

  

Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor, a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolok. Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyérrel, a mellemen a Szentírás: ennyi mindenem. A Szentháromság ünnepét (Pünkösd második napja) követő huszonnegyedik héten bementem egy templomba déli istentiszteletre imádkozni. A tesszalonikiekhez írt első levelét olvasták az Apostolnak, az ötödik fejezet tizenhetedik versét, amelyben ez áll: “Szüntelen imádkozzatok!” Ez a szó nagyon megragadott, s elkezdtem gondolkodni, hogyan lehet szüntelen imádkozni, amikor az embernek még mást is kellene tennie, hogy életét fenntartsa. Fellapoztam ezt a Bibliában, és ott saját szememmel láttam azt, amit hallottam: “minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva.” (Ef 6,18) Gondolkoztam, gondolkoztam, de megoldást nem találtam.

Mit is tegyek? – töprengtem magamban. Hol találok valakit, aki ezt megmagyarázza nekem? Végigjárom a templomokat, ahol azt mondják, hogy jó prédikáló papok vannak, hátha találok magyarázatot. El is mentem. Nagyon sok prédikációt hallottam az imádságról. De mind általánosságban beszéltek az imádságról: mi az imádság, hogyan kell imádkozni, milyen gyümölcsei vannak az imádságnak, arról azonban, hogyan lehet előrehaladni az imádságban, senki sem beszélt. Volt egyszer ugyan egy prédikáció a lelki imádságról és a szünet nélkül való imádságról, de nem magyarázták meg, hogyan lehet eljutni erre az imádságra. Így aztán a prédikációk hallgatása nem vitt oda engem, ahová óhajtottam. Mikor már elég sokat hallottam, de semmiféle elképzelést nem szereztem arról, hogyan kell szüntelenül imádkozni, abbahagytam a nyilvános prédikációk hallgatását, s elhatároztam, hogy Isten segítségével keresek egy tapasztalt és bölcs embert, aki meg tudja magyarázni nekem a szünet nélkül való imádkozást, mert úgy éreztem, kiolthatatlanul vágyódom erre a tudásra.

Sokat vándoroltam különféle helyeken. Állandóan olvastam a Bibliát, és kérdezgettem, nincs-e valahol egy tapasztalt buzgó lelki vezető, egy szentéletű sztarec. Egy idő után azt mondták, már hosszú idő óta él egy faluban egy úr, aki a lelkével foglalkozik. Házában templom is van, sosem utazik el, mindig imádkozik az Istenhez, s állandóan olyan könyveket olvas, amelyek javára válnak a léleknek. Mikor ezt hallottam, már nem is mentem, egyenesen futottam abba a faluba, amelyikről beszéltek. Oda is értem és eljutottam az úrhoz.

— Mi kellene tőlem? — kérdezett engem.

— Azt hallottam, ön buzgó és okos ember, ezért az Istenre kérem, magyarázza meg nekem, mit jelent, amit az Apostol mond: “Szüntelenül imádkozzatok!”. S hogyan lehet szüntelenül imádkozni? Ezt szeretném tudni, de sehogy sem értem.

Az úr elhallgatott, figyelmesen rám nézett és mondta:

— A szüntelenül való imádkozás az emberi lélek szünet nélküli törekvése az Istenhez. Hogy előre jussunk ebben az édes gyakorlatban, gyakran kell kérnünk az Urat, tanítson meg szüntelenül imádkozni. Imádkozzál többet és bensőségesebben, s majd maga az imádság tárja föl előtted, hogyan válhat szünetnélkülivé. Megjön majd a maga idejében.

Miután ezt elmondta, szólt, hogy hozzanak nekem ételt, útravalót adott és elbocsátott. És nem magyarázta meg, amit akartam.

Ismét útra keltem, töprengtem, töprengtem, olvastam, olvasgattam, elmélkedtem arról, amit az úr mondott nékem, de megérteni nem tudtam. Pedig annyira akartam volna megérteni, hogy még éjjel sem tudtam aludni. Továbbmentem vagy kétszáz versztányit, s egy nagy kormányzósági városba értem. Megláttam ott egy monostort. Megszálltam a fogadóban, s meghallottam, hogy a monostor elöljárója nagyon jólelkű, buzgó, vendégszerető. Elmentem hozzá. Szívesen fogadott, megvendégelt.

— Szentatyám — mondtam —, nem kell nekem a vendégelés. Inkább az kellene, hogy adjon útmutatást: hogy kell megmentenem a lelkemet.

— Hogyan üdvözülj? — Élj a parancsok szerint, imádkozz az Istenhez, és üdvözülsz!

— Azt hallottam, szüntelen imádkozni kell, de nem tudom hogyan. De azt sem tudom megérteni, mit jelent a szünet nélküli imádság. Kérem, Atyám, magyarázza meg ezt nekem!

— Nem tudom, kedves testvérem, hogy is magyarázzam meg ezt neked. Várj csak! Van egy könyvem, abban ott a magyarázat — s kihozta Szent Dimitrij tanítását a benső emberről. Tessék, olvasd el, itt, ezen a lapon!

Elkezdtem olvasni: “Az Apostolnak ezeket a szavait: – szüntelenül imádkozzatok – a lélekkel végzett imádságra kell érteni: a lélek mindig képes behatolni az Istenbe.”

— Hogyan tud Tőle soha el nem fordulni és szüntelenül imádkozni?

— Ez nagyon nehéz. Akkor tud, ha ezt az Isten valakinek megadja. — mondta. És nem magyarázta meg.

Ott töltöttem az éjszakát, reggel aztán köszönetet mondtam a szíves vendéglátásért, s tovább róttam az utat, magam sem tudtam, hová. Bánkódtam, hogy értetlen vagyok, s hogy vigasztalódjam, a Bibliát olvastam. Így mentem vagy öt napig a nagy úton, végül estefelé utolért egy öreg: kinézése szerint mintha szerzetes lenne.

Kérdésemre elmondta, hogy remeteség szerzetese, amely úgy tíz versztára van az út mellett, s hívott, menjek vele.

Befogadják nálunk a zarándokokat — mondta ott megpihenhetnek, s enni is kapnak a vendégházban lévő jámborokkal együtt.

Valahogy nem akartam menni és így feleltem a meghívásra:

— Az én nyugalmam nem a lakástól függ, hanem a lelki tanítástól. Nem kell nekem étel, van a zsákomban száraz kenyér elég.

— Miféle tanítást keresel? Mi az, amit nem értesz? Gyere csak, gyere, kedves testvérem, vannak nálunk tapasztalt sztarecek, adnak ők lelkitáplálékot s megmutatják a helyes utat az Isten igéjének és a szentatyák írásainak fényében.

— Nézze csak, bátyuska, körülbelül egy éve, hogy a déli istentiszteleten meghallottam az Apostol parancsát: “Szüntelenül imádkozzatok!” Mivel nem értettem, elkezdtem olvasni a Bibliát. S ott még több helyen is rátaláltam az Isten parancsára, hogy állandóan imádkozni kell. Mindig, minden helyen, akármivel vagyunk is elfoglalva, virrasztás, sőt még alvás közben is. “Alszom, de szívem virraszt” (Én 5,2). Nagyon csodálkoztam ezen, s nem tudtam megérteni, hogyan lehet ezt teljesíteni, s miféle eszközökkel lehet rá eljutni. Feltámadt bennem az erős kíváncsiság és kívánság, – se éjjel, se nappal nem ment ki a fejemből. Elkezdtem járni a templomokat, hogy prédikációkat hallgassak az imádságról, de akármennyit is hallgattam, egyben sem találtam tanítást arról, hogyan kell szüntelenül imádkozni. Mindig csak az imádsághoz való előkészületről beszéltek, vagy a gyümölcseiről, vagy hasonlókról, de nem tanítottak arról, hogyan kell szüntelenül imádkozni és mit jelent ez az imádság. Gyakran olvastam a Bibliát, s összehasonlítottam vele, amit hallottam, de így sem jutottam el a kívánt ismeretre. S így tudatlanságban és nyugtalanságban maradtam mostanáig.

A sztarec keresztet vetett és beszélni kezdett.

— Adj hálát az Istennek, szeretett testvérem, hogy feltárta ezt előtted, hogy feltárta benned a szüntelen belső imádság megismerésének legyőzhetetlen vágyát. Ismerd fel ebben az Isten meghívását, és nyugodj meg. Hidd el, hogy eddig az Isten hívó szava és a te kutató akaratod összhangban volt, s Ő adta értésedre, hogy nem e világ bölcsessége, nem is felületes tudásszomj az, amivel a mennyei fényességet, a szüntelen való imádkozást el lehet érni, hanem ellenkezőleg, a lelki szegénység és a tevékeny tapasztalás tárja fel az egyszerű szívnek. Ezért egyáltalán nem csoda, hogy nem hallhattál az imádság lényegéről, s nem tudtad meg, mi az a tudomány, amivel el lehet érni szüntelen működését. S hogy megmondjam az igazat, sokat prédikálnak az imádságról ugyan, sokat is írnak róla a különböző írók, fejtegetéseik legnagyobbrészt értelmi megfontolásokon nyugszanak, a természetes ész elképzelésein, nem pedig a tevékeny tapasztalaton. Így aztán arról beszélnek inkább, ami az imához tartozik, de nem a lényegről. Van, aki csodálatosan tud beszélni az imádság szükségességéről. Más valaki ismét az erejéről. Egy harmadik azokról az eszközökről, amelyek a tökéletes imádsághoz vezetnek, vagyis arról, hogy az imádsághoz buzgóság, figyelem, izzó szív, tiszta gondolkodás, az ellenséggel való kibékülés, alázatosság, töredelem és még több hasonló dolog kell. De mi az imádság? És hogyan tanul meg az ember imádkozni? Ezekre a kérdésekre, pedig ezek a legfontosabbak, a mostani prédikációkban nagyon ritkán találunk kielégítő magyarázatokat. Ez azért van, mert ezeket a magyarázatokat sokkal nehezebb megadni, mint az összes előbb felsorolt fejtegetéseket. Titkos, szent tudást kívánnak, nemcsak iskolás tanultságot. De a legszomorúbb az, hogy a hiú, természetes okosság egyeseket arra ösztönöz, hogy az Istent emberi mértékek szerint mérjék. Sokan egészen tévesen gondolkoznak az imádságról, amikor azt hiszik, hogy az előkészítő eszközök és jócselekedetek eredményezik az imádságot, nem pedig az imádság szüli a jócselekedeteket és az összes erényeket. Ebben az esetben az imádság gyümölcseit vagy következményeit helytelenül összekeverik a hozzá vezető eszközökkel és utakkal, s így lekicsinylik az imádság erejét. Ez pedig teljesen ellenkezik a Szentírással, hiszen Pál apostol ilyen szavakkal tanít az imádságról: “Mindenekelőtt arra intelek, végeztess imádságot” (1Tim 2,1).

Az első tanítás az Apostolnak ezekben a szavaiban az, hogy mindenek elé helyezi az imádságot. Sok jócselekedetet kívánnak a keresztényektől, de az imádságnak mindenekelőtt kell lennie, mert nélküle semmi jócselekedet nincsen. Imádság nélkül lehetetlen megtalálni az utat az Úrhoz, megérteni az igazságot, keresztrefeszíteni a testet szenvedélyeivel és kívánságaival, beragyogtatni a szívbe Krisztus világosságát, s egyesülni vele. Nem megy ez gyakori imádság nélkül. Gyakori imádságot mondtam, mivel az imádság tökéletessége és helyessége kívül van a mi lehetőségeinken, amint szent Pál apostol mondja: “még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni” (Róm 8,26). Következésképpen csak a gyakoriság, a szakadatlanság áll rendelkezésünkre, hogy ezzel az eszközzel eljussunk a tiszta imádságra, amely anyja az összes lelki javaknak.

— Legyen a tiéd az anya, s majd gyermeket szül neked, — mondja Szíriai Szent Izsák.

Tanuld meg, hogyan kell első helyre helyezni az imádságot, s akkor majd könnyen megszerzel minden erényt. Erről azonban nem is sokat tudnak, nem is sokat beszélnek azok, akik nem ismerik jól a gyakorlatot, s a szentatyák titkos tanításait.

Miközben így beszélgettünk, anélkül, hogy észrevettük volna, majdnem megérkeztünk már a remeteséghez. S hogy a bölcs sztarecet el ne veszítsem szemem elől, s amilyen gyorsan csak lehet teljesüljön a kívánságom, sietve így szóltam:

— Legyen olyan jó, tisztelendő bátyuska, magyarázza meg nekem, mit jelent a szüntelen belső imádság, és hogyan lehet megtanulni: látom, hogy jól ismeri tapasztalásból.

A sztarec szeretettel fogadta kérésemet és magához hívott:

— Gyere most hozzám, adok neked egy könyvet a szentatyáktól, s ennek a könyvnek alapján Isten segítségével világosan és pontosan megérted, mi az imádság, s megtanulsz imádkozni.

Bementünk a cellájába, s a sztarec így kezdett beszélni:

— A szüntelen belső Jézus-ima: Jézus Krisztus isteni nevének szakadatlan, szüntelen segítségül hívása ajkunkkal, lelkünkkel, szívünkkel, miközben elképzeljük, hogy Ő mindig jelen van s kérjük, hogy irgalmazzon nekünk, minden tettünk közben, mindenütt, mindenkor, még ha alszunk is. Ezekből a szavakból áll: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!

Ha valakinek szokásává lett ez a fohász, nagy vigasztalást fog tapasztalni, és igényévé válik, hogy mondja ezt az imát, annyira, hogy már élni sem fog tudni az imádság nélkül, s egészen feloldódik benne. Érted már, mi a szüntelen imádság?

— Nagyon jól megértettem, Atyám! Az Istenre kérem, tanítson meg, hogyan juthatok el ide! — kiáltottam teli örömmel.

— Hogy hogyan lehet megtanulni az imádságot; mindjárt olvasunk arról ebben a könyvben. Ezt a könyvet Filokáliának hívják. Teljes és pontos tudást tartalmaz ez a könyv a teljes és pontos tudást a szüntelen imádságról. Huszonöt szentatya állította össze. S annyira fönséges és hasznos, hogy a szemlélődő lelkiéletben a legkiválóbb és legelső tanítómesternek tartják. Amint Szent Nikéforosz mondja, “veríték és fáradság nélkül elvezet a tökéletességre”.

— Talán magasabb és szentebb még a Bibliánál is? — kérdeztem.

— Nem, nem magasabb és nem szentebb a Bibliánál, de világos magyarázata van benne mindannak, ami titokzatos a Bibliában, és rövidlátó értelmünk számára nehezen megközelíthető. Mondok egy példát: a nap a legnagyobb, a legragyogóbb és legkiválóbb fény, mégsem tudod egyszerű, védtelen szemmel nézni, szemlélni. Egy kis üveg kell hozzá, amely milliószor kisebb és sötétebb, s ezen keresztül aztán nézheted már a csillagoknak ezt a pompás fejedelmét, gyönyörködhetsz benne és magadba foghatod lángoló sugarait. A Szentírás is egy ilyen ragyogó nap, a Filokália pedig a szükséges üveg, amely lehetővé teszi, hogy megközelíthessük ezt a fényt. Hallgasd csak, felolvasom neked, hogyan lehet megtanulni a szüntelen belső imádságot.

A sztarec felütötte a Filokáliát, kikereste Teológus Új Szent Simeon tanítását és olvasni kezdte.

“Ülj le csendesen, egyedül, hajtsd le a fejed, csukd be a szemed – lélegezz nagyon könnyedén, képzeletedben tekints szívedbe. Lélegzés közben könnyedén mozgatva ajkad, vagy csak lélekben mondd: “Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!” Végy fáradságot magadnak, hogy minden idegen gondolatot messze űzzél. Légy csendben, türelmesen, s gyakran végezd ezt a gyakorlatot! Majd a sztarec megmagyarázta mindezt, megmutatta, hogyan kell ezt csinálni. Aztán elolvastuk még, amit Sínai Szent Gergely és Szent Kallisztosz és Ignátiosz tanított. Mindazt, amit a Filokáliában olvastunk, a sztarec saját szavaival is elmagyarázta. Lelkesen és figyelmesen hallgattam mindent, emlékezetembe véstem, s igyekeztem lehetőleg mindent megjegyezni. Így virrasztottuk át az egész éjszakát, majd anélkül, hogy valamit is aludtunk volna, mentünk a hajnali istentiszteletre.

A sztarec elbocsátott. Megáldott, s azt mondta, hogy amíg tanulom az imádságot, járjak hozzá egyszerű szívvel gyónni, mert tanítómester felügyelete nélkül nehéz és eredménytelen a benső imádsággal való foglalkozás.

Amikor a templomban álltam, éreztem, hogy lángoló buzgóság csap fel bennem, hogy minél nagyobb szorgalommal tanuljam meg a szüntelen belső imádságot. Kértem az Istent, segítsen ebben. Majd arról kezdtem el gondolkodni, hogyan is járok majd a sztarechez tanácsért vagy gyónni, – a fogadóban nem lakhatom tovább, csak három napig, a remeteség közelében pedig nincs szállás... Végül is meghallottam, hogy körülbelül négy versztányira van egy falu. Elmentem oda, hogy helyet keressek magamnak. Nagy örömömre kényelmes alkalmat nyújtott nekem Isten: elszegődtem egy paraszthoz az egész nyárra. A veteményes kertjét kellett őriznem s ott egy csőszkunyhóban laknom egyedül. Hála Istennek, nyugodt helyet találtam! Itt laktam tehát, s tanultam a belső imádságot a nekem tanított módszer szerint, és eljártam a sztarechez.

Vagy egy hétig foglalkoztam a szüntelen imádság tanulásával, tele buzgalommal, földi magányomban, ugyanúgy, ahogy azt a sztarec nekem elmagyarázta. Az elején úgy látszott, hogy megy is. De aztán nagy nehézséget éreztem: Restség, unalom, lustaság fogott el, s mindenféle gondolatok zúdultak rám. Szomorúan mentem a sztarechez, elmondtam neki helyzetemet. Nagy szeretettel fogadott. Azt mondta:

— Ez, kedves testvérem, a sötétség világának a harca ellened. Mert semmi sem félelmetesebb számára, mint a szív imádsága, ezért mindenféle módon igyekszik megzavarni és elfordítani az imádság tanulásától. Egyébként az ellenség is Isten ítélete és akarata szerint cselekszik. Isten vizsgáztatja türelmedet, ez pedig hasznodra válik. Bizonyára ki kell állnod az alázatosság próbáját, ezért még korai is a legnagyobb szívbeli fölemelkedésre törekedned, nehogy lelki gőgbe essél. Mindjárt felolvasok neked egy tanítást erről az esetről a Filokáliából.

A sztarec kikereste Nikéforosz szerzetes tanítását és olvasni kezdett.

“Ha saját fáradozásoddal nem találod meg a bejáratot szíved birodalmába, amint ezt neked megmagyarázták, akkor tedd azt, amit mondok, és Isten segítségével megtalálod, amit keresel. Tudod, hogy e szavak kimondásának képessége megvan minden ember torkában. Használd fel ezt a képességet, űzz el minden idegen gondolatot (meg tudod ezt tenni, ha akarod), és szüntelenül mondd: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! – És kényszerítsd magadat, hogy mindig ezt mondd. Ha kitartasz ebben egy ideig, feltárul előtted kétség nélkül a szívhez vezető út. Így tanítja a tapasztalat.

— Hallod, mit tanítanak a szentatyák ebben az esetben? — mondta a sztarec. Bizalommal fogadd meg tehát a parancsot, s amilyen gyakran csak tudod, mondd ki ajkaddal a Jézus-imát. Csinálj egy harminchárom szemes füzért, mondj el rajta először háromezer imát naponta. Állsz vagy ülsz, jársz vagy felkelsz, szüntelen ismételd: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Ne hangosan, ne sietve, s tedd ezt háromezerszer naponta. Ne is tégy hozzá semmit, ne is végy el belőle semmit saját fejed szerint. Segíteni fog vele az Isten, hogy megszerezd a szív szüntelen tevékenységét.

— Örömmel fogadtam parancsát s visszamentem szállásomra. Elkezdtem végezni az imát, pontosan úgy, ahogy a sztarec tanította. Vagy két napig nehéz volt, utána azonban olyan könnyű, s ajkaim úgy kívántak már, hogy amikor nem mondtam az imát, felébredt bennem a kívánság, hogy ismét végezzem a Jézus-imát, s már könnyebben ejtettem ki, s nem úgy, mint előbb, kényszerűségből.

Elmondtam ezt a sztarecnek, s megparancsolta nekem, hogy napjában hatezer imát mondjak el. Így szólt: — Légy nyugodt, és csak arra törekedj, hogy minél hűségesebben végezd el a kiszabott számú imát: veled lesz az Isten kegyelme.

Egész héten át mindennap hatezerszer végeztem el a Jézus-imát magányos kunyhóban, semmi mással nem törődtem, nem figyeltem idegen gondolatokra, bármilyen erővel törtek is rám. Csak arra ügyeltem, hogy pontosan teljesítsem a sztarec parancsát. És mi történt? Úgy hozzászoktam az imádsághoz, hogy ha még rövid időre is abbahagytam, azonnal azt éreztem, hogy hiányzik valami, mintha elvesztettem volna valamit. Ismét elkezdtem az imádságot, s abban a pillanatban felvidultam. Ha találkoztam valakivel, nem találtam örömöt a vele való beszélgetésben. Csak azt kívántam, hogy mindig egyedül legyek és imádkozzam. Úgy hozzászoktam egy hét alatt.

Mikor aztán már tíz napja nem látott a sztarec, maga keresett fel engem. Feltártam előtte állapotomat. Meghallgatott és ezt mondta:

— Nos, megszoktad az imádságot. Vigyázz, hogy mindig ébren tartsd ezt a szokásodat, s gyarapítsd. Ne vesztegesd el idődet és határozd el Isten segítségével, hogy ezentúl naponta tizenkétezer imát mondasz el. Maradj a magányban, korán kelj és későn térj nyugovóra, és mindig két hét elteltével gyere el tanácsért.

Úgy is tettem, ahogy a sztarec parancsolta. Az első nap alig lettem kész a tizenkétezer adaggal késő estig. Másnap már könnyen ment s örömöt találtam benne. Először fáradtságot éreztem az imádság állandó kimondása közben, vagy mintha valami megkötötte volna a nyelvemet s az állkapcsomat, ami egyébként nem volt kellemetlen. Majd könnyű fájdalmat éreztem a szájpadlásomon, azonkívül fájdalmat tapasztaltam jobb kezem hüvelykujjában is, amellyel a füzér szemeit számláltam. Égett a csuklóm is, s az égés felnyúlt egészen a könyökömig is: ez igen kellemes érzés volt. Mindez mintha fellelkesített volna és az imádság buzgóbb végzésére ösztönzött volna. Öt napig végeztem így hűségesen tizenkétezer imát, és a megszokottnál kellemesebb érzés és élvezet köszöntött rám.

Egy alkalommal korán reggel mintha az imádság ébresztett volna fel. Elkezdtem olvasni a reggeli imát, de a nyelvem ügyetlenül állt rá, és minden kívánságom arra ösztönzött, hogy a Jézus-imát mondjam. Elkezdtem mondani. Micsoda könnyű volt, micsoda vidám volt a szívem, s mintha nyelvem és ajkam maguktól, biztatás nélkül mondták volna a szavakat! Egész nap boldog voltam, mintha minden a világon idegen lett volna számomra, mintha más földön lettem volna, és kora estig könnyedén elvégeztem a tizenkétezer imát. Nagyon vágyódtam arra, hogy tovább folytassam, de nem mertem többet végezni, mint amennyit a sztarec parancsolt. Így

hívtam segítségül a következő napon is Jézus Krisztus nevét, könnyedén, vágyódással.

Aztán elmentem a sztarechez, hogy feltárjam előtte bensőmet, és mindent részletesen elmondtam neki. Miután meghallgatott, beszélni kezdett:

— Hála Istennek, hogy megismerted az imádság könnyűségét és szépségét. Ez természetes dolog, a gyakori ismétléstől van. Hasonlóan a géphez, melynek lendületbe hozzák lendkerekét, s akkor még sokáig tovább fut magától. Hogy azonban még tovább működjék, meg kell a kerekeket kenni, meg-meglökni. Látod, micsoda nagyszerű tulajdonságokkal ajándékozta meg az ember érzéki természetét az emberszerető Isten. Micsoda tapasztalások támadhatnak a meg nem tisztult érzéki természetben és a bűnös lélekben, amint ezt magad is átélted. Milyen nagyszerű, milyen boldogító és édes, ha az Úr megadja a kegyelmet, hogy felfedezzük az öntevékeny belső imádság adományát, s hogy megtisztítsuk a lelket a szenvedélyektől. Leírhatatlan ez az állapot, és ha feltárul az imádságnak e titka, előre megízlelhetjük a mennyei édességet, már itt a földön. Azok méltók erre, akik szerető szívük egyszerűségében keresik az Urat. Most már megengedem, hogy annyiszor végezd az imádságot, ahányszor akarod. Ha lehet minél többször! Igyekezz az imádságnak szentelni az ébrenlét egész idejét! Számolás nélkül hívd segítségül Jézus Krisztus nevét. Alázatosan add át magad Isten akaratának és Tőle várj segítséget. Hiszem, hogy nem hagy el téged, és irányítani fogja utadat.

Miután megfogadtam ezt a tanítást, az egész nyarat állandóan a szüntelen, ajakkal végzett Jézus-imában töltöttem, s nagyon nyugodt voltam. Nagyon gyakran álmodtam, hogy imádkozom. Nappal pedig, ha valakivel találkoztam, mindenki kivétel nélkül olyan kedvesnek tűnt, mintha rokonom lett volna. Még akkor is, ha semmi dolgom sem volt velük. Mindenféle idegen gondolat magától eltűnt. Nem gondoltam semmi másra, csak az imádságra. Értelmem is ezt hallgatta, szívem pedig időnként melegséget és kellemes érzést tapasztalt. Amikor éppen templomba mentem, a hosszú istentisztelet is rövid volt nekem, nem volt fárasztó, mint régebben. Magányos csőszkunyhóm pompás palota volt nekem, s nem tudtam, hogyan is adjak hálát az Istennek, hogy nekem, elvetemült bűnösnek olyan megmentőt és tanítómestert küldött, mint a sztarec.

De nem sokáig élveztem szeretett és bölcs sztarecem oktatásait: a nyár vége felé meghalt. Könnyek között vettem búcsút tőle, s miután megköszöntem neki atyai tanácsait, elkértem tőle áldásos emlékül füzérét, amivel imádkozott. Így aztán egyedül maradtam. Majd a nyár is véget ért. A termést betakarították a kertből. Nem volt már hol laknom. A paraszt elbocsátott. Két rubelt adott a csőszködésért és útravalóul telerakta száraz kenyérrel a zsákomat. Ismét vándorolni kezdtem, faluról-falura. Ám nem úgy vándoroltam már, mint előbb, kényszerűséggel. Jézus Krisztus nevének segítségül hívása vidámított az úton, és az emberek jóságosak voltak hozzám, mintha mindenki szeretne engem.

Egy alkalommal gondolkozni kezdtem, mit is csináljak a pénzemmel, amit a csőszködésért kaptam. Mit is kezdjek vele? Hm, a sztarec már nincs többé, nincs kitől tanulnom. Veszek egy Filokáliát és elkezdem tanulni belőle a belső imádságot. Keresztet vetettem, s imádkozva tovább róttam az utat. Eljutottam a kormányzósági városba és kérdezősködni kezdtem a boltokban a Filokália után. Találtam is az egyik üzletben, de három rubelt kértek érte, nekem meg csak kettő volt. Alkudoztam, alkudoztam, a kereskedő azonban nem adta olcsóbban. Végül azt mondta:

— Menj oda ahhoz a templomhoz, keresd meg a templomatyát. Van neki egy igen régi ilyen könyve, talán odaadja neked két rubelért. Elmentem, s meg is vettem tényleg két rubelért a Filokáliát: egy réges-régi szétolvasott példányt. Nagyon boldog voltam. Úgyahogy összekötöztem, belevarrtam egy ruhába és eltettem a zsákomba a Biblia mellé.

Most aztán így vándorlok, szüntelenül mondom a Jézus-imát, amely értékesebb és édesebb a számomra a világon mindennél. Megyek naponta tizenkét vagy még több versztányit is, és nem érzem, hogy megyek, csupán azt, hogy imádkozom. Ha csípős hideg járja át tagjaimat, még feszültebben mondom az imádságot, és csakhamar teljesen átmelegszem. Ha már-már elfog az éhség, gyakrabban hívom segítségül Jézus Krisztus nevét, és elfelejtem, hogy ennem kellene. Ha megbetegszem, vagy ha hasogat a hátam vagy a lábam, az imádságra figyelek, s máris nem érzem a fájdalmat. Ha megbánt valaki, csak arra gondolok, milyen édes a Jézus-ima, azonnal eltűnik a megbántás és a harag, s mindent elfelejtek. Valahogy úgy bolondos is vagyok, semmire sincs gondom, semmi sem köt le, nem nézek semmiféle hiúságra, legszívesebben mindig a magányban lennék. Szokásom szerint csak egy dolog sarkall, hogy szüntelenül imádkozzam. S amikor vele foglalkozom, mindig nagyon vidám vagyok. Csak az Isten tudja, mi fog még történni velem. Természetesen mindez csak érzéki, vagy amint a megboldogult sztarec mondta, természetes és mesterséges, szokás-teremtette dolog. Mégsem merek még vállalkozni a szívbéli belső imádság megtanulására és elsajátítására, mert méltatlan és buta vagyok. Várom az Isten akaratának óráját és remélek elhunyt sztarecem imáiban. Így aztán, ha nem is értem még el a szüntelen öntevékeny lelki imádságot szívemben, mégis hála az Istennek, most már világosan értem, mit jelentenek a szavak, amelyeket az Apostol levelének olvasásakor hallottam:

“Szüntelen imádkozzatok!”

 Második elbeszélés