Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lev Gillet: A Jézus-ima

 

 

P. Lev Gillet

A Jézus-ima 

Online könyv. Egy klasszikus értekezés a Jézus-imáról, amelyet Lev Gillet atya írt, akit sok írásából „a Keleti Egyház egy Szerzetese”-ként ismernek.

1. A Név segítségül hívásának formája

 „És Jákob kérte őt és mondta: Mondd meg, kérlek, a neved. És ő mondta: Miért van az, hogy a nevemet kérdezed? És megáldotta őt. (Ter 32,29)

Jézus Nevének segítségül hívása sokféle keretbe foglalható. Mindenkinek magának kell megtalálnia azt a formát, amely a legmegfelelőbb a saját imája számára. De bármelyik formulát is használjuk, a szíve és középpontja a hívásnak (megszólításnak) maga a Szent Név kell, hogy legyen, a Jézus szó. Itt lakozik a hívás teljes ereje (szilárdsága).

Jézus Neve egyaránt használható magában, vagy beillesztve egy többé vagy kevésbé kifejlesztett mondatba. Keleten a legismertebb forma: Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön. De bárki mondhatja egyszerűen: „Jézus Krisztus”, vagy „Uram Jézus.”. A segítségül hívás akár egyetlen szóra is szűkíthető „Jézus”.

Ez az utóbbi forma – Jézus Neve egymagában – a legősibb formája a Név segítségül hívásának. Ez a legrövidebb, a legegyszerűbb és – ahogy gondoljuk – a legkönnyebb. Ezért, anélkül, hogy a többi formulát leértékelnénk, egyedül a „Jézus” szó használatát javasoljuk és tartjuk ajánlatosnak.

Ennélfogva, amikor a Név segítségül hívásáról beszélünk, ez alatt magának a Névnek, a „Jézus” szónak a hittel teli és gyakori ismétlését értjük, hozzátoldások nélkül.  A Szent Név az ima.

Jézus nevét kiejthetjük, vagy csendben gondolhatjuk. Mindkét esetben a Név valódi invokációjáról van szó, szóbeli az első esetben és tisztán gondolati a második esetben. Ez az ima egy könnyű átmenetet nyújt a szóbeli imából a mentális imába. A Névnek még a szóbeli ismétlése is, ha lassú és meggondolt, átvisz minket a gondolati imába és készségessé (alkalmassá) teszi (ráhangolja) a lelket a szemlélődésre.

2. A Név segítségül hívásának gyakorlata

…és várakozni fogok a te nevedben. Zsolt 52,9 (magyar fordításban.: a nevedben reménykedem, Zsolt 52,11)

A Név invokációját gyakorolni lehet bárhol és bármikor. Kiejthetjük Jézus Nevét az utcán, a munkahelyünkön, a saját szobánkban, a templomban, stb. Ismételgethetjük a Nevet, miközben sétálunk. A Névnek ezek mellett a „kötetlen” használatai mellett, amely nincs meghatározva vagy korlátozva semmilyen szabály által, jó, ha különválasztunk bizonyos időszakot és bizonyos helyeket egy „rendszeres” invokációra. Aki már haladó ezen az úton, felfüggesztheti ezeket az intézkedéseket. De szinte mindig szükséges feltétel (körülmény) a kezdők részére.
Ha naponta kijelölünk egy bizonyos időt a Név segítségül hívására ( a „kötetlen” invokáció mellett, amelynek annyira gyakorinak kell lennie, amennyire csak lehetséges), az invokációt – amennyire a körülmények engedik – lehetőleg magányos és csendes helyen kellene gyakorolni: „Te, amikor imádkozol, menj be a belső kamrádba, és mikor bezárod az ajtót, imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van.” (Mt 6,6) A testtartás nem számít túl sokat. Van, aki sétál, vagy leül, vagy fekszik, vagy térdel. A legjobb testtartás az, amelyik a legnagyobb fizikai csendet és belső koncentrációt teszi lehetővé. Van, akit segít egy olyan fizikai póz, amely alázatot és imádást fejez ki.

Mielőtt megkezded kimondani Jézus Nevét, teremts békét és összeszedettséget magadban és kérd a Szent Lélek ihletését (ösztönzés, sugalmazás, inspiráció) és vezetését. „Senki sem mondhatja, hogy Jézus az Úr, csak a Szentlélek által.” (1 Kor 12,3). Jézus Neve nem tud valóban belépni olyan szívbe, amelyet nem kezdett el megtölteni  a Lélek megtisztító  lélegzete és lángja. Maga a Lélek fogja lélegezni és világítani bennünk a Fiú Nevét.

Aztán egyszerűen kezdd el. A járáshoz meg kell tenni az első lépést; az úszáshoz be kell ugrani a vízbe. Ugyanez van a Név invokációjával is. Kezdd el mondani imádattal és szeretettel. Kapaszkodj bele. Ismételd. Ne gondolj arra, hogy te most segítségül hívod a Nevet; egyedül magára Jézusra gondolj. Mondd ki az ő Nevét lassan, lágyan, csendesen.

Egy általános hibája a kezdőknek, hogy a Szent Név invokációját belső intenzitással és érzelemmel akarják társítani. Nagy erővel próbálják mondani. De Jézus Nevét nem kell kiabálni, vagy erőszakkal formálni, még bensőleg sem. Amikor Illésnek megparancsolták, hogy az Úr elé álljon, nagy és erős szél volt, de az Úr nem volt a szélben, a szél után földrengés következett, de az Úr nem volt a földrengésben, a földrengés után tűz jött, de az Úr nem volt a tűzben. A tűz után egy halk, kis hang jött, „És amikor ez történt, amikor Illés meghallotta, akkor eltakarta arcát a köpenyével, és kiment és megállt…” (1 Kir 19,13.) A kimerítő gyakorlat és az intenzitás keresése nem fog haszonnal járni. Ahogy ismételed a Szent Nevet, csendben, apránként gyűjtsd köréje a gondolataidat és érzelmeidet, gyűjtsd köréje teljes lényedet. Engedd, hogy a Név járja át a lelked, ahogy egy csepp olaj szétterjed és átitat egy szövetet. Ne engedj semmit elmenekülni magadból. Add át egész önmagadat és zárd be a Névbe.

Még a Név segítségül hívásakor sem kell a betű szerinti ismétlésnek folyamatosnak lennie. A kiejtett Név kiterjeszthető több másodpercnyi vagy percnyi csendben maradással és figyelemmel. A Név ismétlése olyanná tehető, mint a szárnycsapás, amely által egy madár felemelkedik a levegőbe. Soha nem szabad, hogy nehézkes (fáradságos) és erőltetett legyen, vagy siettetett, vagy csapkodó természetű. Gyengédnek, könnyednek – és hadd adjuk ennek a szónak a legmélyebb értelmét – kecsesnek (méltóságteljesnek - graceful) kell lennie. Amikor a madár eléri a kívánt magasságot, siklani kezd, és csak a levegőben maradásért csap a szárnyával időről-időre egyet-egyet.  Így, amikor a lélek, elérve a Jézusra figyelést, és eltöltötte önmagát az őrá való emlékezéssel, abbahagyhatja a Név ismétlését és megpihenhet a Mi Urunkban. Az ismétlést csak akkor kell folytatni, amikor más gondolatok azzal fenyegetnek, hogy kiszorítják a Jézusra figyelést. Akko az invokáció újraindul, hogy friss lendületet nyerjen.

Folytasd ezt az invokációt annyi ideig, ameddig szeretnéd, vagy ameddig tudod. Az ima természetszerűleg félbeszakad a fáradtság miatt. Akkor ne erőltesd. De kezd újra, bármikor és bárhol lennél, ha megint erre érzel indíttatást. Idővel úgy fogod találni, hogy Jézus Neve spontán módon jön az ajkadra és szinte folyamatosan jelen lesz az elmédben, bár egy csendes és lappangó (rejtett) módon. Még az alvásod is át fog itatódni Jézus Nevével és emlékezetével. „Alszom, de a szívem virraszt!” (Én 5,2)
Amikor elkötelezzük magunkat a Név segítségül hívásában, természetes, hogy reménykedünk és igyekszünk arra, hogy elérjünk egy „pozitív” vagy „tapintható” eredményt, pl., hogy azt érezzük, hogy megalapoztunk egy valódi kapcsolatot a Mi Urunk személyével: „Ha csak a ruháját megérinthetném, egész(séges) lennék (Mt 9,21). Ez a boldog (áldott) tapasztalat a vágyott csúcspontja a Név segítségül hívásának.: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz (Ter 32,26). De el kell kerülnünk egy túl mohó vágyakozást az ilyen tapasztalatra. A vallási élmények (érzelmek) könnyen álcái lehetnek a mohóság (kapzsiság) és érzékiség egy veszélyes fajtájának. Ne gondoljuk azt - ha egy bizonyos időt anélkül töltöttünk el a Név invokációjával, hogy nem éreztünk semmit - hogy az időnket hiába fecséreltük és az erőfeszítésünk gyümölcstelen. Ellenkezőleg, ez a látszólagos terméketlen ima sokkal kedvesebb lehet Istennek, mint az elragadtatás pillanatai, mivel tiszta (mentes) a lelki vigasztalás minden önző keresésétől. Ez a teljes és meztelen akarat imája. Ezért ki kellene tartanunk abban, hogy minden nap kijelöljünk egy rendszeres és rögzített időt a Név segítségül hívására - még akkor is, ha úgy tűnik nekünk, hogy ez az ima hidegen hagy és száraz - és egy ilyen komolyan vett gyakorlata az akaratnak, egy ilyen józan (higgadt) „várakozás” a Névben, nem fulladhat kudarcba azzal, hogy nem hoz valamilyen áldást és megerősítést nekünk.
Sőt, a Név invokációja ritkán hagy minket a szárazság állapotában. Azoknak, akiknek már van némi tapasztalatuk, egyetértenek abban, hogy gyakran kíséri egy belső öröm, melegség és világosság érzése. Nincs ebben az imában nehézség, lankadás, küzdelem. „A neved mint a kiömlő kenet …, Vigyél engem, futunk utánad” (Én 1,3-4).

3. A Név segítségül hívása, mint lelki út

Jézus Nevének segítségül hívása lehet csak egy epizód a lelki utunk során (az epizód etimológiailag, valami, ami „útközben” történik). Vagy lehet számunkra egy út, egy spirituális út a többi között. Vagy lehet Az Út, a spirituális út, amelyet határozottan és túlnyomó részt (ha nem éppen kizárólagosan) választunk. Más szavakkal a Név invokációja lehet számunkra mind átmeneti cselekedet, egy ima, amelyet alkalmazunk egy ideig és elhagyunk más imaformáért; vagy több mint egy cselekedet – egy módszer, amelyet folyamatosan használunk, de más imaformák és módszerek kiegészítéseként; vagy lehet végképp az a módszer, amely köré építjük és szervezzük az egész spirituális életünket. Ez függ a személyes meghívásunktól, körülményeinktől és lehetőségeinktől.  Mi itt csak a „kezdőkkel” foglalkozunk, azokkal, akik meg szeretnék szerezni az első fogalmakat erről az imáról, és az első kapcsolatot a Szent Névvel, és azokkal is, akiknek ez az első kapcsolatuk már megvolt és rá szeretnének lépni „a Név útjára”. Azoknak, akik már képesek alkalmazni a Név segítségül hívását, mint egy módszert, vagy az egyetlen módszert, nincs szükségük a mi tanácsunkra.

Nem szabad a Név segítségül hívásába kezdeni egyfajta hóbortból (szeszélyből), vagy saját önkényes döntésünkből. Meghívást kell kapnunk rá, Istentől vezettetve hozzá. Ha megpróbáljuk a Név segítségül hívását - mint a mi fő spirituális módszerünket - használni, ezt a választást egy nagyon speciális hívásnak való engedelmességből kell tennünk. Egy spirituális gyakorlat és még inkább egy spirituális rendszer, amely egy puszta szeszélyen alapszik, nyomorúságos módon össze fog omlani. Szóval, Jézus Neve irányába mozdulni csak a Szentlélek vezetése alatt szabadna; így a Név segítségül hívása magának a Léleknek egy ajándéka lesz bennünk.

Nincs csalhatatlan jele annak, hogy a Név útjára vagyunk hivatottak. De mégis van néhány utalás erre a hívásra, amelyet alázatosan és elővigyázatosan kell megfontolnunk. Ha vonzódunk a Név segítségül hívásához, ha ez a gyakorlat a szeretet, tisztaság, engedelmesség és béke növekedését idézi elő bennünk, ha más imák alkalmazása valamilyen módon nehézzé válik számunkra, lehet hogy, nem ok nélkül feltételezzük, hogy a Név útja nyitva áll előttünk. Bárkinek, aki érzi ezt a vonzalmat a Név útja iránt, nagyon elővigyázatosnak kell lennie, hogy ne értékelje le az ima más formáit. Ne mondjuk azt: „A Név segítségül hívása a legjobb ima”. A legjobb ima mindenki számára az, amelyre a Szentlélek indítja, akármilyen ima is legyen az. Az, aki gyakorolja a Név segítségül hívását, meg kell, hogy fékezze az ima ezen formája melletti indiszkrét és idő előtti propaganda kísértését. Ne siessünk azt mondani Istennek: „Hirdetni fogom a nevedet a testvéreim között” (Zsolt 22,23), ha ő nem bízott meg különleges módon ezzel a küldetéssel. Inkább alázatosan meg kellene őriznünk az Úr titkait.

Amit mondanunk kellene józansággal és igazsággal, az ez. Jézus Nevének segítségül hívása egyszerűsíti és egységesíti a lelki életünket. Nincs egyszerűbb ima, mint ez az „egyszavas ima”, amelyben a Szent Név az egyetlen középpontja az egész életnek.

A bonyolult módszerek gyakran elfárasztják és szétszórják a gondolatokat. De Jézus Neve könnyen magába gyűjt mindent. Egységesítő és egységbe rendező ereje van. A megosztott személyiség, amely azt mondhatná: „A nevem légió, mert sokan vagyunk” (Mk5,6) visszaszerzi „egész”-ségét a szentséges Névben. „Egyesítsd a szívemet, hogy félje a Nevedet” (Zsolt 86,11).

Jézus Nevének segítségül hívását nem egy „misztikus útként” kell értelmezni, amely megkímélne minket az aszketikus megtisztulástól. A lelki életben nincs egyszerűsített megoldás (rövidített út). A Név útja magába foglalja lelkünk állandó felügyeletét. A bűnt el kell kerülni. Csak két lehetséges magatartás van ebben a vonatkozásban. Egyesek őrzik a gondolataikat, emlékezetüket és akaratukat, annak érdekében, hogy a Szent Nevet összeszedettséggel és szeretettel mondják ki. Mások azért fogják mondani a Szent Nevet, hogy összeszedettebbek és teljesebb szívűek legyenek a szeretetben. Elménk számára a második a jobbik út. A Név önmaga egy eszköze a megtisztulásnak és a tökéletességnek, egy próbakő, egy szűrő, amelyen keresztül a gondolatainknak, szavainknak és tetteinknek át kell menniük, hogy megszabaduljanak a tisztátalanságaiktól. Egyiket sem szabad megengednünk, amíg át nem visszük a Néven, és a Név kizár belőlük minden bűnös elemet. Csak az lesz elfogadott, amely összeegyeztethető Jézus Nevével. Meg kell töltenünk szívünket színültig a Névvel és Jézusra gondolással, gondosan őrizve, akár egy értékes edényt és megvédve minden idegen befolyástól és összekeveredéstől. Ez egy szigorú aszkézis. Önfeledtségre, (az önmagunk elfeledésére) és az önmagunknak való meghalásra van szükség. Ahogy a Szent Név növekszik a lelkünkben: „Neki növekednie kell, és nekem kisebbednem.” (Jn 3, 30)

A Szent Név segítségül hívását más imákkal való viszonyában kell fontolóra vennünk. A liturgikus imáról és egyes közösségek által meghatározott imaszabályokról nincs mit mondanunk, mivel itt az egyéni és magán imával foglalkozunk. A legkevésbé sem szóljuk le vagy értéktelenítjük a liturgikus imát vagy az engedelmesség által kijelölt imát. Az ő közösségi vonásuk és az ő igazi kötöttségük rendkívül hasznossá teszi őket. De az egyházi embereknek és a közösségek tagjainak a dolga, hogy tisztázzák hogyan és mennyire összeegyeztethető Jézus Nevének segítségül hívása az ő saját esetükben a hivatalos formalitásokkal. (Nekünk itt) A kérdéseket más egyéni imaformákkal kapcsolatban kell feltennünk. Mit mondhatunk a „párbeszéd imáról”, amelyben meghallgatjuk Istent és beszélünk hozzá, a tiszta szemlélődő és szavak nélküli imáról, „a csend imájáról”, az „egyesülés imájáról”? El kell hagynunk ezeket a Szent Név invokációjáért, vagy fordítva? Vagy használhatjuk mindkettőt? Istenre kell hagyni, hogy megadja a választ minden egyedi esetben. Néhány ritka esetben az isteni hívás a Név segítségül hívására kizárólagos lehet minden más imaformával szemben. De azt gondoljuk, hogy általánosságban szólva a Név útja tág és szabad; a legtöbb esetben tökéletesen összeegyeztethető a belső Igére figyelés pillanataival és megválaszolásával, és a teljes belső csend intervallumaival. Emellett, soha sem feledhetjük el, hogy a legjobb imaforma, amelyet végezhetünk minden adott pillanatban, az, amelyre a Szentlélek indít minket.
A lelki „öregek” tanácsát és tapintatos vezetését, akiknek személyes tapasztalatuk van a Név útjáról, nagyon gyakran hasznosnak találják a kezdők. Mi személyesen javasoljuk az ilyen vezetők igénybevételét. Bár ez nem nélkülözhetetlen: „Amikor az igazság Lelke érkezik, elvezet minden igazságra titeket” (Jn 16,13)

4. A Név segítségül hívása, mint imádás

… Örökké dicsőíteni fogom nevedet (Zsolt 86,12)

Eddig általánosságban foglalkoztunk Jézus Nevének segítségül hívásával. Most figyelembe kell vennünk ennek az invokációnak a különböző aspektusait. Az első a hódolat és imádás.

Túl gyakran az imáink a kérésre, közbenjárásra és bűnbánatra korlátozódnak. Ahogy láthatjuk Jézus Neve mindezen esetekben használható. De az érdekek nélküli ima, az Isten dicsérete az Ő kiválósága miatt, a lehető legtöbb tisztelettel és szeretettel Rá vetett pillantás, Tamás felkiáltása: „Én Uram, én Istenem”- ennek kell az elsőnek lennie.

Jézus Nevének segítségül hívása a gondolatainkba kell, hogy hozza Jézust. A Név szimbóluma és hordozója Krisztus Személyének. Ellenkező esetben a Név segítségül hívása puszta szóbeli bálványimádás lenne. „A betű öl, de a lélek éltet” (2 Kor 3,6) Jézus jelenvalósága a valódi tartalma és lényege a Szent Névnek. A Név egyaránt jelzi Jézus jelenlétét és jelenlétének valóságát adja.

Ez a tiszta imádáshoz vezet. Ahogy kiejtjük a Nevet, válaszolnunk kell a Mi Urunk jelenlétére. „Leborultak és hódoltak neki” (Mt 2,11). Figyelmesen kimondani Jézus Nevét azt jelenti, hogy ismerjük a Mi Urunk teljességét (minden-ségét) és a mi semmiségünket. Ebben az ismeretben kell imádnunk és hódolnunk. „Isten felemelte őt és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd” (Fil 2,9-10.)

5. A Szent Név, mint a megváltás misztériuma

…Ments meg, ó Isten, a neved által (Zsolt 54, 1)

Jézus neve többet ad nekünk, mint az ő jelenléte. Jézus, mint Szabadító (Üdvözítő, Megváltó) van jelen Nevében, mert a „Jézus” szó ennyit jelent: szabadító (megmentő) vagy szabadulás. „Nincs üdvösség senki másban, mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amely által üdvözülhetnének” (Apcsel 4,12). Jézus a földi küldetését azzal kezdte, hogy gyógyulást és megbocsátást adott az embereknek, azaz üdvözített (megszabadított) embereket. Ugyanezen a módon a Név útjának igazi kezdete a Mi Urunknak személyes Megváltónkként való ismerete (elismerése, felismerése). A Név segítségül hívása szabadulást hoz nekünk, minden szükségletünkben.

Jézus Neve nem csak abban segít nekünk, hogy elérjük a szükségleteink teljesülését. („Bármit kértek az én nevemben az Atyától, megadja nektek, eddig nem kértetek semmit a nevemben, kérjetek és kaptok (Jn 16,23-24). De Jézus Neve már eleve kielégíti a szükségleteinket. Amikor kérjük a Mi Urunk segítségét (támogatását) hittel és reménnyel kell kiejtenünk a Nevét, bízva abban, hogy már meg is kaptuk benne azt, amit kértünk. Jézus Maga a legnagyobb beteljesülése minden emberi szükségletnek. És Ő most is az, amikor imádkozunk. Ne jövőbeli teljesülésként tekintsünk az imánkra, hanem úgy, mint amely most teljesül Jézusban. Ő több mint annak az ajándékozója, amire nekünk és másoknak szüksége van, Ő maga az ajándék. Ő egyaránt ajándékozó és ajándék, Önmagában hordozva minden jó dolgot. Ha éhes vagyok Ő az én táplálékom. Ha fázom, Ő az én melegségem. Ha beteg vagyok Ő az én egészségem. Ha üldöznek, Ő a szabadulásom. Ha tisztátalan vagyok, Ő lesz az én tisztaságom. Ő „lett nekünk megigazulássá, megszentelődéssé és megváltássá téve” (1 Kor 1,30). Ez eléggé más dolog, mintha csak pusztán nekünk adta volna ezeket. Most megtalálhatjuk az ő Nevében mindazt, ami Ő. Ezért Jézus Neve, mivel összekapcsol minket Magával Jézussal, már (maga is) a megváltás titka.

Jézus Neve győzelmet és békét hoz, amikor kísértésben vagyunk. Egy Jézus Nevével és a Mi Urunkkal már eltelt szív nem fog beengedni semmilyen bűnös képet vagy gondolatot. De gyengék vagyunk, és gyakran a mi védekezésünk letörik, és a kísértés felkel bennünk, mint a haragos vizek. Ilyen esetben ne vedd figyelembe a kísértést, ne vitatkozz a saját kívánságoddal, ne gondolj a viharra, ne nézz magadra. Nézz a Mi Urunkra, kapaszkodj Belé, hívd az Ő szent Nevét. Amikor Péter, a vízen járt, hogy Jézushoz menjen, meglátva a vihart, „megijedt” (Mt 14,30), és elkezdett süllyedni. Ha ahelyett, hogy hullámokra néznénk és a szelet hallgatnánk, egyszerűen Jézus felé megyünk a vízen, Ő ki fogja nyújtani a kezét és megtart minket. A Név nagyon hasznos lehet, lévén egy határozott, kézzelfogható és erőteljes forma, amely képes ellenállni a kísértés erős képeinek. Kísértésben, kitartóan hívd a Szent Nevet, de csendben és gyöngéden. Ne kiáltsd, és ne mondd aggodalommal vagy indulatosan. Hadd itassa át a lelket apránként, amíg valamennyi gondolat és érzelem egyesül és köréje gyűl.  Hadd gyakorolja az ő polarizáló (megosztó?) erejét. Ez a Béke Fejedelmének Neve; békében kell hívni, és aztán békét hoz nekünk, vagy még jobb történik, a Név lesz (mint Ő, akit szimbolizál) a mi békénk.

Jézus Neve megbocsátást és kiengesztelődés hoz. Amikor súlyosan vétkeztünk (és még inkább, amikor kisebbet vétkeztünk) egyetlen pillanat alatt belekapaszkodhatunk a Szent Névbe bűnbánattal és szeretettel és szólíthatjuk teljes szívünkkel, és az ilyen módon használt Név (és amely által elértük Krisztus Személyét), máris egy záloga lesz a megbocsátásnak. A vétkezés után ne forgolódjunk tettünk körül, ne késlekedjünk és ne habozzunk. Ne tétovázzunk felvenni ismét a Név segítségül hívását, a méltatlanságunk ellenére sem. Új nap kezdődik és Jézus ott áll a parton. „Amikor Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, a vízbe vetette magát.” (Jn 21,7). Tégy úgy, mint Simon. Mondd „Jézus”, mintha elölről kezdődne az élet. Mi bűnösök meg fogjuk találni újból a Mi Urunkat az Ő Nevének segítségül hívásában. Ő abban a pillanatban hozzánk jön úgy, ahogy vagyunk. Ugyanott kezdi megint, ahol hagyott minket, vagy inkább, ahol mi hagytuk el Őt. Mikor megjelent a tanítványoknak a Feltámadás után, úgy jött hozzájuk, ahogy voltak – boldogtalanul, elveszetten, vétkesen – és a múltbeli hibáik szemükre vetése nélkül, Ő egyszerűen újra belépett a mindennapi életükbe.” Ezt mondta nekik: ”Van valami ennivalótok?’ És ők adtak neki egy darab sült halat és lépes mézet (?). Lk 24,41-42). Ugyanezen a módon, amikor ismét azt mondjuk „Jézus”, egy vétkezés vagy egy elfordulási időszak után, Ő nem kér tőlünk hosszú bocsánatkéréseket a múltért, hanem azt akarja tőlünk, hogy vegyítsük össze, úgy mint korábban, az Ő Személyét és Nevét az életünk részleteivel és szokásos menetével -  a mi sült halunkkal és lépes mézünkkel – és hogy merítsük vissza azokat (a Személyét és Nevét) a létünk kellős közepébe.

Ekképpen a Szent Név előidézi a kiengesztelődést a mi valódi bűneinket követően. De egy általánosabb és alapvetőbb tapasztalatot is ad az isteni megbocsátásról. Kimondhatjuk Jézus Nevét és bele tudjuk helyezni a kereszt teljes valóságát, a jóvátétel teljes misztériumát. Ha összekapcsoljuk a Nevet hittel Jézusban, mint aki minden ember bűnének a kiengesztelése, akkor megtaláljuk a Szent Névben a Megváltás jelét kiterjesztve minden időre és a teljes világegyetemre. Ez alatt a Név alatt találjuk meg „a megölt Bárányt a világ kezdetétől” (Jel 13,8), Isten bárányát, aki elveszi a világ bűneit” (Jn 1, 29.)

Mindez nem tagadja meg vagy nem arra irányul, hogy csökkentse a bűnbánat és a bűnök bocsánatának objektív eszközét, amelyet az Egyház ajánl nekünk (gyónás). Mi itt csak a lélek rejtett életével foglalkozunk. Amire tekintettel vagyunk az a belső feloldozás, amit a könyörület által termett bűnbánat már megszerzett, az a feloldozás, amelyet a vámos nyert el az imája után a templomban, és amelyről az Evangélium azt mondja: „Ez az ember megigazultan ment haza” (Lk 18,14).

6. Jézus Neve és a Megtestesülés

… és az Ige testté lett Jn 1,14

Foglalkoztunk a Szent Név „üdvözítő” erejével; most tovább kell mennünk. Amilyen mértékben Jézus Neve növekszik bennünk, úgy növekszünk az isteni misztériumok ismeretében. A Szent Név nem csak a megváltásnak a misztériuma, a szükségleteink teljesítése, a kísértéseink csökkentése, a bűneink bocsánata. A Név segítségül hívása egy eszköz arra is, hogy alkalmazzuk magunk számára a Megtestesülés misztériumát. Egy erőteljes eszköze a Mi Urunkkal való egyesülésnek. Egyesülve lenni Krisztussal áldásosabb, mint előtte állni, vagy megváltottnak lenni általa. Az egyesülés nagyobb, mint a jelenlét és az elmélkedés (meditáció).

Ki lehet mondani Jézus Nevét abból a célból, „hogy Krisztus lakjék a szívetekben” (Ef 3,17). Megtapasztalható, amikor ajkaitok formálják az Ő Nevét, az Ő eljövetelének valósága a lelketekben. „Az ajtó előtt állok és kopogok; ha bárki meghallja a hangom és kinyitja az ajtót, bejövök hozzá, vele fogok enni, és ő velem. (Jel 3,20). Trónusra emelheted az Ő Személyét és Nevét, mint a Személy jelölését, magadban. „Építettek egy szentélyt, a Te nevednek” (2 Kron 20,8). Ez az „Én bennük..” papi imája a Mi Urunknak. (Jn 17,26). Vagy belevethetjük magunkat a Névbe és érezhetjük, hogy Krisztus Testének része vagyunk és az igazi szőlőtő ágai. „Maradjatok bennem” (Jn 15,4). Természetesen semmi sem tudja eltörölni a különbséget a teremtő és a teremtmény között. De van – lehetővé téve a Megtestesülés által – egy valódi egyesülése az embernek és a mi saját személyünknek a Mi Urunkkal – egy egyesülés, amelyet Jézus Nevének használata kifejezhet és megerősíthet.

Létezik bizonyos analógia az Ige Megtestesülése és a Szent Név bennünk lakása között. Az Ige testté (hússá) lett. Jézus emberré lett. Jézus Nevének belső valósága, átmenve a lelkünkbe, kiárad a testünkbe. „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust” (Rom 13,14). A Név élő tartalma fizikailag bensőnkbe lép. „A Neved mint a kiömlő kenet” (Én 1,3).  A Név, hogy ha hittel és szeretettel ismételgetem, erősséggé válik, amely képes megbénítani és legyőzni „a bűn törvényét, amely a tagjaimban van” (Rom7,23). Magunkra vehetjük Jézus Nevét, mint egyfajta fizikai pecsétet is, amely megőrzi a szívünket és testünket tisztának és megszenteltnek: „Tégy a szívedre pecsétnek, mint egy pecsétet a karodra” (Én 8,6). De ez a fizikai pecsét nem egy darab viasz vagy ólom. Ez a külső jele és Neve az élő Igének.


7. Jézus Neve és a Színeváltozás

… Az Ő teljessége mindenben mindent teljessé tesz (Ef 1,23)

A Szent Név használata nem csak, annak az ismeretét hozza meg újra, hogy Jézussal egyesülünk az Ő Megtestesülésében. A Név úgyszintén egy eszköz is, amely által egy szélesebb látást kapunk a Mi Urunknak a viszonyáról mindahhoz, amit Isten alkotott. Jézus Neve segít bennünket, hogy átváltoztassuk a világot Krisztussá. (mindenféle panteisztikus tévedés nélkül). Itt van egy másik aspektusa a Név segítségül hívásának: az átváltozásnak (transfiguratio) egy módszere.

Így van ez a természeti világgal kapcsolatban is. A természeti világ úgy tekinthető, mint a Teremtő keze munkája. „ … Az Úr, aki készítette az eget és a földet (Zsolt 134,3), úgy tekinthető, mint a látható szimbóluma a láthatatlan isteni szépségnek:
„Az egek hirdetik Isten dicsőségét (Zsolt 19,1) „Nézzétek a mező liliomait…” (Mt 6,28). És ez még mind nem elég. A Teremtés nem statikus. Mozog, törekszik és sóhajtozik, Krisztus után, mint a saját beteljesedése és befejezése után. „Az egész természet sóhajtozik és vajúdik (Rom 8,22) addig, amíg „felszabadul a romlottság (magyarban: a mulandóság szolgai) állapotából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.” (Rom 8,21). Amit mi élettelen világnak hívunk egy Krisztus felé tartó mozgásban (átvitel, áthúzás) van. Minden dolog a Megtestesülés felé tart (konvergál). A természeti elemek és a föld termékei, kő és fa, víz és olaj, gabona és bor, arra irányulnak, hogy elnyerjenek egy új jelentést és hogy a kegyelem jelei és eszközei legyenek. Az egész teremtés titokzatos módon kimondja Jézus Nevét: „Mondom nektek, ha ezek csendben (békében) maradnának, a kövek kezdenének kiáltani” (Lk 19,40). A Névnek ez a kimondása az, amit a Keresztényeknek meg kellene hallaniuk a természetben. Kimondva Jézus Nevét a természeti dolgok fölött, egy kő vagy egy fa, egy gyümölcs vagy virág, a tenger vagy egy táj, vagy bármi fölött, a hívő hangosan kimondja ezen dolgok titkát, beteljesülésükhöz viszi azokat, választ ad az ő hosszú és látszólag néma (kuka) várakozásukra. „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” (Rom 8,19). Jézus Nevét a teljes teremtéssel egyesülve kell kimondanunk. „…Jézus nevére hajoljon meg minden térd, a mennyben lévő, a földön lévő és a föld alatt lévő dolgoké. (Fil 2,10)

Az állati világot szintén nekünk kell átváltoztatnunk. Amikor Jézus 40 napig a pusztában maradt, „együtt volt vadállatokkal” (Mk 1,13). Nem tudjuk, hogy mi történt, de biztosak lehetünk abban, hogy egyetlen élő teremtmény sem maradt érintetlen Jézus hatásától. Jézus maga mondta a verebekről, hogy „egyikről sem feledkezik meg Isten”. (Lk 12,6). Olyanok vagyunk, mint Ádám, amikor nevet kellett adnia minden állatnak. „Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik.” (Ter 2,19). A tudósok úgy nevezik őket, ahogy ők találónak gondolják. A mi részünkről, ha Jézus Nevét hívjuk az állatok fölött, visszaadjuk az ő kezdeti méltóságukat, amelyet olyan könnyen elfeledünk, - az élő lények méltóságát, amelyeket Isten teremtett és gondozott Jézusban és Jézusért. „És az lett a nevük.” (Ter 2,19)

Főképpen az emberekkel kapcsolatban tudjuk gyakorolni az átváltoztatás szolgálatát. A feltámadt Krisztus több különböző esetben olyan formában jelent meg, amelyet a tanítványai már nem ismertek. „Más alakban jelent meg…” (Mk 16,12). egy vándor alakjában az emmausi úton, vagy egy kertész alakjában a sír mellett, vagy egy idegenként, aki a tó partján állt. Minden esetben egy közönséges ember alakjában jelent meg, amilyennel találkozhatunk a mindennapi életünkben. Jézus így mutatta meg a köztünk való jelenlétének egyik formáját – a jelenlétét az emberben. Ez a kiegészítése (teljessé tétele) volt annak, amit tanított: „Éhes voltam és ennem adtatok. Szomjas voltam és innom adtatok … meztelen és felruháztatok. Beteg voltam és meglátogattatok. Fogságban voltam és hozzám jöttetek … mindazt, amit eggyel tettetek a legkisebbek közül, velem tettétek. (Mt 25, 35-36, 40) Jézust mos emberek és asszonyok arcvonásaiban jelenik meg nekünk. Valóban ez az emberi forma most az egyetlen, amely alatt mindenki, tetszése szerint, minden időben, minden helyen láthatja a Mi Urunk Arcát. A ma embere realisztikus gondolkodású; nem absztrakciók és ábrándképek között él; és amikor a szentek és a misztikusok jönnek, és azt mondják neki, hogy „Láttuk az Urat” ő Tamással ezt válaszolja: „Hacsak nem fogom … az ujjamat a szegek helyére tenni és a kezemet az oldalába, Én nem hiszem” (Jn 20,25). Jézus elfogadja ezt a kihívást. Ő megengedi Magának, hogy láthassuk és megérinthessük, és beszélhessünk hozzá valamennyi emberi testvére és nővére személyében. Nekünk is mondja, mint Tamásnak: „Nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” (Jn 20,27). Jézus megmutatja nekünk a szegényt, a beteget, a bűnösöket, és általában minden embert, és azt mondja nekünk: Nézzétek a kezeimet és lábaimat… Tapints meg és nézd; a szellemnek nincs húsa és csontja, amint látod, nekem van”. (Lk 24,39). Férfiak és asszonyok a húsa és a csontja, a keze és a lába és az átszúrt oldala Krisztusnak – az Ő misztikus Teste. Bennük tudjuk megtapasztalni a Feltámadás valóságát és (noha a lényeg összetévesztése nélkül) az Úr Jézus valódi jelenlétét. Ha nem látjuk Őt, az a hitetlenségünk és keményszívűségünk miatt van: „A szemük akadályozva volt, hogy ne ismerjék fel Őt” (Lk 24,16). Így Jézus Neve egy kézzelfogható és erőteljes eszköze az emberek átváltoztatásának (transzfigurációjának) az ő rejtett, legbensőbb, legvégső valóságukká. Megközelíthetünk minden férfit és nőt – az utcán, a boltban, az irodában, a gyárban, a buszon, a sorban, és főleg azokat, akik zavarónak és antipatikusnak tűnnek – Jézus Nevével a szívünkben és az ajkunkon. Kimondhatjuk az Ő Nevét valamennyiük fölött, mert az ő igazi nevük Jézus Neve. Nevezzétek meg őket az Ő Nevével, az Ő Nevében, az imádás, felajánlás és szolgálat lelkületével. Imádjátok Krisztust bennük, szolgáljátok Krisztust bennük. Sok ilyen férfiban és nőben – a rosszindulatúban, a bűnözőben – Jézus be van börtönözve. Szabadítsátok ki Őt csendben felismerve Őt és hódolva Neki bennük. Ha ezzel az új látással megyünk keresztül a világon, minden ember felett „Jézus”-t mondva, Jézust látva minden emberben, mindenki át lesz alakítva és változtatva (transzfigurálva) a szemünk előtt. Minél inkább készek vagyunk önmagunkból adni az embereknek, annyival tisztább és elevenebb lesz ez az új látásmód. A látást nem lehet elválasztani az ajándéktól. Jól mondta Jákob Ézsaúnak, amikor kibékültek: „ha kegyelmet találtam színed előtt, akkor fogadd el az ajándékot kezemből. Úgy tekintettem arcodra, ahogy az ember Isten arcára néz.” (Ter 33,10)

8. Jézus Neve és az Egyház

és Krisztusban, mint Főben, újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van. (Ef 1,10)

Jézus Nevének kimondásában bensőleg találkozunk mindazokkal, akik egységben vannak a Mi Urunkkal, mindenkivel, akiről Ő azt mondta: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok én is közöttük (Mt 18,20).
Meg kellene találnunk minden embert Jézus szívében és az Ő szeretetében. Bele kellene vetnünk minden embert az Ő Nevébe és hozzákapcsolni őket. Hosszú közbenjárási listára nincs szükség. Alkalmazhatjuk Jézus Nevét erre vagy arra a személyre, aki különösen is szükséget szenved. De minden ember és minden jogos ügy már össze lett gyűjtve (belefoglaltatott) a Mi Urunk Nevébe. Ragaszkodni Jézushoz azt jelenti, hogy eggyé válunk Vele az irántuk való gondoskodásban és szerető kedvességben. Hozzákapcsolódni a Mi Urunk saját - értük való - közbenjárásához jobb, mint az ő nevükben kérni őt.

Ahol a Jézus van, ott van az Egyház. Bárki, aki Jézusban van, az az Egyházban van. Ha Szent Név segítségül hívása egy eszköz a Mi Urunkkal való egyesülésre, akkor egy eszköz az egységre azzal az Egyházzal, amely Őbenne van, és amelyet emberi bűn nem érhet el. Ez nem azt jelenti, hogy szemet hunyunk az Egyház problémái felett a földön, a Keresztények tökéletlensége és megosztottsága felett. De itt most csak az örök, lelki és „makulátlan” részével foglalkozunk az Egyháznak, amely benne foglaltatik Jézus Nevében. Az ily módon tekintett Egyház fölötte van minden földi valóságnak. Semmiféle szkizma nem tudja széthasítani. Jézus azt mondta a szamariai asszonynak: „Higgy nekem, eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát… Az óra eljön és már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát.” (Jn 4, 1, 23) Egy látszólagos ellentmondás van a Mi Urunk szavaiban; hogyan lehet az óra még eljövőben és ugyanakkor már itt is? Ez a paradoxon a magyarázatát abban a tényben találja meg, hogy a szamariai asszony akkor, ott állt Krisztus előtt. Egyfelől a történelmi ellentét Jeruzsálem és Garizim között még létezett, és Jézus, távol attól, hogy ezt komolytalan körülményként kezelné, hangsúlyozza Jeruzsálem magasabb igényét: ti azt imádjátok, akit nem ismertek. Mi tudjuk, hogy kit imádunk: mert a megváltás a zsidóktól ered. (Jn 4,22). Ebben az értelemben az óra még nem jött el, hanem még mindig közeledett. Másfelől az óra már ott volt, mivel az asszony Az előtt állt, Aki nagyobb, mint Jeruzsálem vagy Garizim, Őelőtte, Aki „mindent tudtunkra ad” (Jn4,24), és Akiben egyedül tudunk teljesen „lélekben és igazságban imádni.” (Jn 4, 24). Ugyanez a helyzet merül fel akkor is, amikor Jézus Nevét hívva, belekapaszkodunk az ő Személyébe. Bizonyosan nem hisszük, hogy valamennyi ellentétes értelmezése az Evangéliumnak, amelyet hallunk a földön egyformán igazak, sem azt, hogy a megosztott Keresztény csoportok ugyanolyan mértékben birtokolják a világosságot. De teljesen kimondva Jézus Nevét, egészen átadottan az Ő Személyének és igényeinek, mi, benne foglalt módon osztozunk az Egyház teljességében, és így megtapasztaljuk az Egyház lényegi egységét, mélyebben minden emberi megosztottságunknál.

Jézus Nevének segítségül hívása segít minket, hogy újra találkozzunk Benne valamennyi eltávozottunkkal. Márta tévedett, amikor Lázárról beszélve, azt mondta Urunknak: „Tudom, hogy fel fog támadni a feltámadáskor, az utolsó napon. (Jn 11,24). Szemet hunyva a jelen fölött, a teljes hitét kivetítette a jövőre. Jézus kijavította a hibát: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11, 25). Az eltávozottak élete és feltámadása nem egy pusztán jövőbeli esemény (bár az egyéni testek föltámadása ilyen). A feltámadt Krisztus személye már most is minden ember feltámadása és élete. Ahelyett, hogy megpróbálnánk létrehozni – az imánkban, az emlékeinkben, vagy a képzeletünkben – egy közvetlen lelki kapcsolatot az eltávozottainkkal, inkább meg kellene próbálnunk elérni őket Krisztusban, ahol most van az igazi életük. Ezért mondhatjuk, hogy a Jézus Nevének segítségül hívása a legjobb ima az eltávozottakért. A Név segítségül hívása, a Mi Urunk jelenlétét adva nekünk, őket is jelenvalóvá teszi számunkra. És az összekapcsolása a Szent Névnek az ő nevükkel a mi szeretetünk műve értük (helyettük, a nevükben).

Ezek az eltávozottak, akik élete most el van rejtve Krisztussal, alkotják az égi Egyházat. Ők a teljes és örök egyházhoz tartoznak, amelynek a most a földön küzdő Egyház csak egy nagyon kis része. Jézus Nevében találkozunk a Szentek teljes társaságával: „a homlokukon lesz a Neve” (Jel 22,4). Benne találkozunk az angyalokkal; Gábriel az, aki elsőként a földön, bejelentette a Szent Nevet, mondva Máriának: „Jézusnak fogod elnevezni” (Lk 1,31). Benne találkozunk az asszonnyal, aki áldott az asszonyok között, akinek Gábriel ezeket a szavakat mondta, és aki olyan gyakran szólította fiát az Ő Nevén. Adja meg a Szentlélek, hogy vágyakozzunk úgy hallani Jézus Nevét, ahogyan először Szűz Mária hallotta és, hogy ismételjük ezt a Nevet, ahogy Mária és Gábriel kimondta azt! Bárcsak a Név általunk történő segítségül hívása eljuthatna az imádásnak, az engedelmességnek és gyöngédségnek ebbe a végtelen mélységébe.

9. Jézus Neve, mint Eucharisztia

…Ezt tegyétek az én emlékezetemre (Lk 22, 19)

Az Emeleti Terem misztériuma egy összegezése volt a Mi Urunk egész életének és küldetésének. A szentségi Eucharisztia kívül esik a jelenlegi tanulmány célján. De létezik Jézus Nevének egy „eucharisztikus” használata, amelyben az eddig tárgyalt valamennyi aspektus összegyűl és egyesül.
A mi lelkünk is egy Emeleti Terem, ahol egy láthatatlan Úrvacsora (a katolikus szóhasználatban Utolsó Vacsora, de ez nem fejezi ki azt a mindennapi valóságot, ami a szentmisében történik – mivel az egyszeri történelmi eseményre utal) mutatható be bármikor. A Mi Urunk rejtetten mondja nekünk, mint hajdan: „Vágyva vágytam, hogy elköltsem ezt a húsvéti vacsorát veletek” (Lk 22,15) …Hol van a terem, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elkölthetem? … Ott készítsétek el! (Lk 22,11. 12). Ezeket a szavakat ne csak a látható Úrvacsorára alkalmazzátok. Alkalmazzátok az ő belső Eucharisztiára is, amely bár lelki, mégis nagyon valóságos. A látható Eucharisztiában Jézust a kenyér és bor jele alatt ajánlják fel. A bennünk lévő Eucharisztiában egyedül az Ő Neve által lehet Őt kifejezni és megjelölni. Ezért a Szent Név általunk történő hívásával egy Eucharisztiát vihetünk végbe.

Az „eucharisztia” eredeti jelentése hálaadás. A mi belső Úrvacsoránk először egy hála-adás lesz a nagy ajándékért, amelyet az Atya készített nekünk az Ő Fia személyében. „Általa .. ajánljuk fel folyamatosan a dicséret áldozatát Istennek …” (Zsid 13, 15). Az Írás azonnal meg is magyarázza ennek a dicsérő áldozatnak a természetét.: „… amely a nevét megvalló ajkak gyümölcse”. Így a Név fogalma össze van kötve a hálaadáséval. Mialatt kimondjuk Jézus Nevét, nem csak az kell megköszönnünk az Atyának, hogy nekünk ajándékozta az Ő Fiát, vagy a dicséretünket nem csak közvetlenül a Fiú Neve felé kell irányítanunk, hanem a Fiú Nevét az Atyának bemutatott dicsérő áldozat lényegévé és fenntartójává kell tennünk, a hálánk, felajánlásunk és a köszönetünk kifejezőjévé.

Minden Eucharisztia egy felajánlás. „...hogy méltóan (igazságban) ajánlják fel az Úrnak az áldozatot” (Mal 3,3).  Nem tudunk jobbat felajánlani az Atyának mint az Ő Fiának, Jézusnak a személyét. Egyedül ez a felajánlás méltó az Atyához. Jézus általunk történő felajánlása az Ő Atyjának, egy azzal a felajánlással, amellyel Jézus örökké felajánlja Önmagát, különben hogyan is tudnánk mi egyedül felajánlani Krisztust? Hogy egy kézzelfogható formát tudjunk adni a felajánlásunknak, valószínűleg hasznosnak fogjuk találni Jézus Nevének kimondását. Úgy kell felajánlanunk a Szent Nevet Istennek mintha kenyér és bor lenne.

Az Úr az Ő Vacsoráján, kenyeret ajánlott fel a tanítványainak, amely meg volt törve és bort, amelyet kiöntöttek. Egy életet ajánlott fel, amelyet odaadott, az Ő testét és vérét, amely kész volt a feláldozásra. Amikor belsőleg felajánljuk Jézust az ő Atyjának, mindig úgy kellene felajánlanunk, mint áldozatot (victim) – egyaránt, mint megöltet és mint győzedelmest: „Méltó a Bárány, akit megöltek  a tiszteletre, a dicsőségre és a áldásra.” (Jel 5,12). Ejtsük ki Jézus Nevét azzal a tudattal, hogy fehérre mostak minket a Bárány vérében (Jel 7,14). Ez az áldozati (sacrifice) használata a Szent Névnek. Ez nem azt jelenti, hogy egy újbóli áldozatra gondolunk a kereszten. A Szent Név áldozati használata, csak egy eszköz, hogy magunkra alkalmazzuk, itt és most a gyümölcseit az egyszer és tökéletesen elvégzett felajánlásnak. Segít minket, hogy az általános papság gyakorlásával, lelkileg valóságossá és jelenvalóvá tegyük Krisztus örök áldozatát. Jézus Nevének áldozati használata arra is emlékeztet minket, hogy nem lehetünk egyek Jézussal, mint pap és áldozat, ha nem ajánljuk fel Benne, az Ő Nevében a mi saját lelkünket és testünket: „Égő áldozatot és engesztelést nem kívántál, én azt mondtam, íme, én jövök.” (Zsid 10, 6-7)

Nincs Úrvacsora kommúnió (áldozás) nélkül. A mi belső Eucharisztiánk azt is jelenti, amit a hagyomány „lelki áldozásnak” nevez., ami azt jelenti, hogy hitben táplálkozunk Krisztus Véréből és Testéből anélkül, hogy a látható kenyeret és bort magunkhoz vennénk. „Isten kenyere az, amely az égből száll alá, és életet ad a világnak ,.. én vagyok az élet kenyér.” (Jn 6, 33. 48). Jézus mindig az élet kenyere marad, amelyet táplálékként kaphatunk, még akkor is ha nem részesülünk a szentségi részekből: „A lélek az ami éltet, a test nem használ semmit” (Jn 6,63). Részünk lehet egy tisztán lelki és láthatatlan módon Krisztus Testében és Vérében. Ez a Belső, de valóságos közeledés a Mi Urunkhoz elkülönül minden más közeledéstől az Ő Személyéhez, mivel itt egy különleges ajándék és jótétemény, egy különleges kegyelem, egy különleges kapcsolat van a Mi Urunk – mint tápláló és táplálék - és miközöttünk, akik részesedünk (bár láthatatlanul) ebben a táplálékban. Így ez a lelki kommúnió az élet isteni Kenyeréből, a Megváltó Testéből és Véréből, könnyebbé válik, amikor a Szent Névben nyer kifejezést, amely Jézus Nevéből kapja a formáját, keretét és támaszát. A Mi Urunk Nevét kimondhatjuk azzal a különleges szándékkal, hogy tápláljuk vele a lelkünket, vagy pontosabban szólva a Név által megközelíteni próbált szent Testtel és drága Vérrel tápláljuk lelkünket. Ez a kommúnió megújítható olyan gyakran, amilyen gyakran csak vágyunk rá. Messze áll tőlünk az a tévedés, hogy könnyen kezeljük vagy kisebbítsük az értékét az Úr Vacsorájának, ahogyan azt az Egyház gyakorolja. De reménykedni kell abban, hogy mindenki, aki a Név útját követi, megtapasztalhatja, hogy Jézus Neve egy lelki táplálék és közvetíti az éhes lelkek számára az élet Kenyerét. „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret” (Jn 6,34). Ebben a kenyérben, ebben a Névben egyesítve találjuk magunkat mindazokkal, akik osztoznak ugyanabban a Messiási ételben: „Mi bár sokan, mégis egy kenyér vagyunk és egy test: mivel mindannyian részesülünk az egy kenyérből” (1 Kor 10,17).

Az Eucharisztia által „felmutatjuk (hirdetjük) az Úr halálát, amíg el nem jön” (1 Kor 11,26). Az Eucharisztia egy várakozás az örök Királyságra. Jézus Nevének eucharisztikus használata, a Név eszkatológikus használatához vezet minket, ami a Névnek a „végsőkkel” és a Mi Urunk Eljövetelével kapcsolatos segítségül hívását jelenti. Minden egyes hívása a Szent Névnek egy égő vágyakozás kell, hogy legyen a végső újra-egyesülésünkre Jézussal a mennyei királyságban. Egy ilyen vágyakozás a világ végére és Krisztus győzedelmes Eljövetelére vonatkozik, de van egy közelebbi viszonya Krisztus eseti (és kérésünk nyomán, egyre gyakoribb) áttöréseivel a mi földi létünkbe, az Ő csodálatos és erőteljes belépésével a mindennapi életünkbe, és még inkább Krisztus hozzánk való Eljövetelével a halálunk napján. Van a „Jézus” kimondásának egy módja, amely előkészület a halálra, egy vágyakozás „a Barátnak a rég várt megjelenése”-ként értelmezett halálra, „akit nem láttatok mégis szerettek” (1 Pét 1,8), egy hívás ezért a legfontosabb találkozásért, és itt és most egy „átdobása” a szívünknek a sorompón túlra. Abban, hogy ezen a módon mondjuk: „Jézus”, Pál sóvárgó kijelentése „Amikor Krisztus, a mi életünk megjelenik…” (Kol 3,4) és János felkiáltása „Jöjj, Urunk Jézus” (Jel 22,20) már benne foglaltatik.

10. Jézus Neve és a Szentlélek

„…Láttam a Lelket leszállni az égből, mint egy galamb, és rajta maradni” (Jn 1,32)

Jézus neve egy kitüntetett helyet foglal el az Apostolok üzenetében és cselekedeteiben. Ők Jézus nevében prédikálnak, az Ő Nevében gyógyítják meg a betegeket; azt mondták Istennek: „add meg szolgáidnak, hogy jelek és csodák történjenek a Te szent gyermeked (magyarban: szolgád), Jézus nevében” (Apcsel 4, 29.30). Általuk (miattuk) „lett magasztalva az Úr Jézus Neve”. (Apcsel 19,17). Csak Pünkösd után történt meg, hogy az Apostolok „erővel” hirdették a Nevet. Jézus azt mondta nekik: „Elteltek erővel, miután a Szentlélek leszáll rátok (Apcsel 1,8). Jézus Nevének ebben „Pünkösdi” használatában világos bizonyítékát láthatjuk a kapcsolatnak a Lélek és a Név között. Az ilyen pünkösdi (nem Pünkösd eseményére, hanem annak a módjára utal ez a szó) használata a Névnek nincs fenntartva az Apostolok számára. Nemcsak az Apostolokra vonatkozik, hanem mindenkire, „aki hisz”, amint Jézus mondta: „Az én Nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken fognak beszélni, ráteszik a kezüket a betegekre és azok meggyógyulnak” (Mk 16, 17-18). Csak az erős hit és a könyörülő szeretet (charity) hiánya tart vissza minket, hogy a Lélek erejében hívjuk a Nevet. Ha valóban követjük a Név útját, el kell jönnie az időnek, amikor képesek leszünk (büszkeség nélkül, és anélkül, hogy önmagunkat keresnénk), hogy kinyilvánítsuk a Mi Urunk dicsőségét és segítsünk az embereken „jelek” által. Az, akinek a szíve a Szent Név edényévé válik nem kell, hogy tétovázzon, hogy körüljárjon és megismételje Péter szavait azoknak, akiknek lelki vagy testi enyhülésre van szükségük: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj” (Apcsel 3,6). Ó bárcsak a Pünkösd Lelke eljönne és lángokkal írná a bensőnkbe Jézus Nevét!

A Név pünkösdi módon való használata csak egyik aspektusa a közeledésünknek a Szentlélekhez Jézus Neve által. A Név elvezet minket a Lélek egy másik, még bensőbb megtapasztalásához. Mialatt kimondjuk a Nevet egy villanásnyira bepillantást nyerhetünk a Lélek és Jézus közötti viszonyba. Van a Léleknek egy bizonyos magatartása Jézus felé és Jézusnak egy bizonyos magatartása a Lélek irányába. Jézus Nevének ismétlésében úgymond az útkereszteződésben találjuk magunkat, ott, ahol a két „mozgás” összetalálkozik.

Amikor Jézust megkeresztelték „A Szentlélek testi formában szállt le Rá, mint egy galamb” (Lk 3,22). A galamb leszállása a legjobb kifejezése a Lélek magatartásának a Mi Urunk irányában. Így hadd próbáljunk meg, mialatt mondjuk Jézus Nevét, azonosulni, ha mondhatjuk így, a Léleknek a Jézus-felé mozdulásával - a Lélekkel, amelyet az Atya irányított Jézus felé - Jézusra nézve, Jézushoz menve. Hadd próbáljuk meg egyesíteni magunkat – amennyire egy teremtmény csatlakozni tud egy isteni cselekvéshez – ezzel a repülésével a galambnak (Bárcsak szárnyam lenne, mint a galambnak …” (Zsolt 55, 6). „Gerlice hangja hallatszik a földünkön” (Én 2, 12). Mielőtt „közbenjár értünk szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Rom 8,26), a Lélek öröktől fogva sóhajtozik Jézus után. A Jelenések Könyve a Menyasszonnyal (amely az Egyház) együtt mutatja nekünk a Lelket, hogy kiáltanak Urunknak. (Jel 22, 17 – A Lélek és a menyasszony mondják. „Jöjj el!”). Amikor kimondjuk Jézus Nevét, felfoghatjuk, mint a Szentlélek sóhaját és lélegzetét, mint a Lélek vágyának és sóvárgásának a kifejeződését. Ekképpen be fogunk engedtetni (az erőtlen (gyarló) képességünkhöz képest) a Szentlélek és a Fiú közötti szerető kapcsolat misztériumába.

Fordítva pedig, Jézus Neve segíthet nekünk, hogy azonosuljunk a Mi Urunk magatartásával a Lélek irányában. Jézus „a Szentlélektől” fogantatott meg Máriában. (Mt 1,20). Ő (Jézus) egész földi élete folyamán az Ajándék tökéletes befogadója volt (és mindig az marad), megengedte a Léleknek, hogy teljesen birtokba vegye Őt, „Lélektől indíttatott” (Mt 4,1), vagy általa vezetett lett. Ő „ördögöket űzött ki Isten Lelkével (Mt 12, 28). A „Lélek erejében” tért vissza a pusztából (Lk 4,14). Ő kijelentette: „Az Úr Lelke van rajtam” (Lk 4, 18). Mindezekben Jézus alázatos tanulékonyságot mutatott a Lélek iránt. Jézus Nevének kiejtésével (amennyire az embernek megadatik) képesek vagyunk eggyé válni Vele ebben a Léleknek való önátadásban. De úgyszintén eggyé tudunk lenni Vele, mint kiindulóponttal, amelyből a Lélek az emberekhez lett küldve: „az enyémből veszi, amit megmutat (kijelent) nektek” (Jn 16,15) .. Elküldöm nektek (Jn 16,7). Úgy tekinthetjük Jézus Nevét, mint a gyújtópontot, ahonnan a Lélek kisugárzik az emberek felé: úgy tekinthetünk Jézusra, mint szájra, ahonnan Lelket leheli. Így, Jézus Nevének kimondásában, hozzátársulhatunk ehhez a két pillanathoz: Jézusnak a Lélekkel való betöltekezéséhez és a Léleknek Jézus általi küldéséhez. Növekedni a Szent Név segítségül hívásában azt jelenti, hogy növekedünk „az (Isten) Fia Lelkének ismeretében” (Gal 4,6).

11. Jézus Neve és az Atya

…aki lát engem, látja az Atyát (Jn 14,9)

Az Evangélium olvasása felületes marad, amíg csak egy embereknek szánt üzenetet, vagy egy az emberek felé forduló életet látunk benne. Az Evangélium igazi szíve a Jézus és az Atya közötti rejtett viszony. Az Evangélium titka Jézusnak az Atya felé fordulása. Ez az alapvető misztériuma a Mi Urunk életének. Jézus Nevének segítségül hívása némi valóságos - bár halvány és átmeneti - részesedést nyújthat nekünk ebből a misztériumból.
Kezdetben volt az Ige (Jn 1.1) Jézus Személye az Atya kimondott élő Szava. Amint Jézus Neve, egy különleges isteni döntéssel, ki lett választva arra, hogy az Atya által kimondott élő Igét jelentse, úgy mondhatjuk, hogy ez a Név valamilyen mértékben részesít ebben az örök kimondásban. Valamilyen antropomorf módon (könnyen kijavítható) mondhatjuk, hogy Jézus Neve az egyetlen emberi szó, amelyet az Atya öröktől fogva kiejt. Az Atya öröktől fogva létrehozza az Ő szavát. Öröktől fogva adja Önmagát az Ige létrehozásában. Ha arra törekszünk, hogy megközelítsük az Atyát Jézus Nevének segítségül hívásával, először is úgy kell szemlélnünk Jézust, mit az Atya szeretetének és önátadásának tárgyát. Meg kell éreznünk (a magunk kicsiny módján) ennek a szeretetnek és ajándéknak a kiáradását a Fiúra. Már láttuk a galambot leszállni Rá. Még az van hátra, hogy halljuk az Atya hangját mondani: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Lk 3,22)

És most alázatosan be kell lépnünk Jézus fiúi öntudatába. Miután rátaláltunk a „Jézus” szóban az Atya kijelentésére: „Fiam!” – meg kellene találnunk a Fiú kijelentését is: „Atyám!”. Jézusnak nincs más célja, mint kijelenteni az Atyát és az Ő Igéjének lenni. Nem csak Jézus földi élete során elvégzett minden cselekedete volt tökéletes engedelmesség az Atyának: „Az én eledelem az, hogy megtegyem annak az akaratát, aki küldött” (Jn 4,34), nem csak Jézus halál-áldozata teljesítette a legfőbb követelményét az isteni szeretetnek (amelynek az Atya a forrása): „Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja …” (Jn 15, 13) – nem csak Jézus tettei, hanem az ő teljes lénye is az Atya tökéletes kifejezése volt. Jézus „az ő dicsőségének fénye, és az ő személyének kifejező képmása” (Zsid 1,3). Az Ige „Isten felé” volt (Jn 1,1) – az „Istennel” (magyarban: Istennél) kifejezés pontatlan. A Fiúnak ez az örökkévaló irányulása az Atya felé, ez az örökkévaló odafordulás az Atya felé, az, amit ki kell fejeznünk Jézus Nevében. Több van a Szent Névben, mint „odafordulás” az Atyához. Kimondva: „Jézus”, bizonyos mértékben együtt kapcsolódunk az Atyához és Fiúhoz, felismerhetjük és birtokba vehetjük (appropriate) az ő egységüket. Abban a pillanatban, ahogy kiejtjük a Szent Nevet, Jézus Maga mondja nekünk, ahogy Fülöpnek mondta: „Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem? Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem.” (Jn 14, 10,11)

12. A Név és a teljes Jelenlét

… teljetek be az ő teljességével (Ef 3,19)

Figyelembe vettük Jézus Neve segítségül hívásának főbb aspektusait. Egyfajta emelkedő beosztás szerint rendeztük el ezeket, és azt gondoljuk, hogy ezek a lépcsőfokok megfelelnek lélek élete normális fejlődésének. Mindazonáltal Isten, aki, „nem méri szűken a Lelket (Jn 3,34), túlhaladja valamennyi korlátunkat. A Névnek ezen aspektusai összekeverednek; egy kezdő azonnal felemeltethetik a legmagasabb felfogására a Név tartalmának, miközben más, aki évekig várt a Névben, nem jut el az elemi fokozatokhoz sem (de nem ez számít, hanem az egyetlen dolog, ami számít az, hogy azt tegyük, amit a Mi Urunk kér tőlünk). Szóval a minta, amelyet követtünk nagymértékben mesterséges és csak viszonylagos értéke van.

Ez eléggé egyértelművé válik bárkinek, akinek volt már valamilyen tapasztalata valamennyi vonatkozásról, amelyeket itt leírtunk a Névvel kapcsolatban. Ezen a szinten – amelynek elérése nem szükségszerűen foglal magába egy nagyobb tökéletességet, de gyakran bizonyos értelmi és spirituális felfogóképességet, bizonyos gyorsaságot igényel az Istenre vonatkozó dolgok felfogásában és megkülönböztetésében – nehézzé válik, sőt fárasztóvá és unalmassá, és néha még lehetetlenné is, hogy Jézus Nevének erre vagy arra a rész-jelentésére koncentráljunk, bármennyire is magasztos legyen az. A mi invokációnk és figyelmünk a Szent Névre ekkor (már) általános lesz. Egyidejűleg tudatában leszünk a Név valamennyi vonatkozásának. Azt mondjuk „Jézus” és a Mi Urunk Neve teljességében és bőségében pihenünk (tartózkodunk); képtelenek vagyunk szétválasztani és elkülöníteni a különböző aspektusait és mégis érezzük, hogy valamennyi ott van, mint egy egységes egész. A Szent Név így hordozója a teljes Krisztusnak és bevezet minket az Ő teljes Jelenlétébe.

Ez a teljes Jelenlét több mint a közelség Jelenléte és a bennfoglalt Jelenlét, amelyről már beszéltünk. Ez a tényleges „adományozottsága” valamennyi valóságnak, amelyhez a Név számunkra egy megközelítés volt: Üdvösség, Megtestesülés, Átalakulás (Transzfiguráció), Egyház, Eucharisztia, Lélek és Atya. Ez az, amit aztán megértünk, hogy „mi a szélesség és hosszúság, mélység és magasság …” (Ef 3,18) és felfogjuk, hogy mit jelent: „egybegyűjt minden dolgot Krisztusban (Ef 1,10).

Ez a teljes Jelenlét: minden. A Név semmi a Jelenlét nélkül. Aki képes állandóan a Mi Urunk teljes Jelenlétében élni, annak nincs szüksége a Névre. A Név csak egy ösztönzése és segítője a Jelenlétnek. Eljöhet az idő, még itt a földön, amikor le kell tennünk a Nevet magát és szabadok leszünk mindentől, kivéve a megnevezhetetlen és kimondhatatlan élő kapcsolattól Jézus személyével.

Amikor elkülönülten figyelünk Jézus Nevének vonatkozásaira, a Név segítségül hívása olyan, mint egy prizma, amely szétoszt egy fehér sugárnyalábot a színkép (spektrum) több színére. Amikor a „teljes Nevet” hívjuk (és a teljes Jelenlétet) úgy használjuk a Nevet, mint egy nagyítólencsét, amely befogadja és összegyűjti a fehér fényt. A lencse által a nap sugara képes lángra lobbantani egy gyúlékony anyagot. A Szent Név ez a lencse. Jézus az égő Világosság, amelyet a Név, mint egy lencse, össze tud gyűjteni és továbbítani, amíg a tűz fellángol bennünk. „Tüzet hozni jöttem a földre… (Lk 12,49)

Az Írások gyakran különleges áldást ígérnek azoknak, akik az Úr Nevét hívják. Alkalmazhatjuk ezt Jézus Nevére, amelyet Isten Nevének mondanak. Ezért ismételjük: Fordulj felém és könyörülj rajtam, ahogy azokkal szoktad tenni, akik szeretik Nevedet” (Zsolt 119, 132). Bár mindegyikünkre mondaná az Úr azt, amit Pálra mondott: „Választott edényem ő, hogy hordozza nevemet…” (Apcsel 9,15)
 
A fordítás forrásául szolgáló eredeti angol nyelvű on-line könyv itt olvasható: