Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szív imája - a Jézus-ima - a világban élőknek

 
Vatopaidi-i Józseftől (Hesykhasta József lelki gyermeke)

Mindig felteszik a kérdést, „Lehetséges-e a világban élők számára, hogy foglalkozzanak a noetikus (értelmi, benső) imával?” Azoknak, akik kérdezik teljesen helybenhagyólag azt válaszoljuk „Igen”. Annak érdekében, hogy ezt a buzdításunkat érthetővé tegyük azok számára, akik érdekeltek, de ugyanakkor, hogy figyelmessé tegyük azokat, akik tudatlanok, röviden megmagyarázzuk ezt, hogy senki se kerüljön bizonytalanságba a különféle értelmezések és meghatározások által, amelyek a noetikus imára vonatkozóan léteznek.

Általánosságban szólva, az ima az egyetlen kötelező és elengedhetetlen elfoglaltság és erény minden racionális létező, az érző és gondolkodó, emberi és angyali létező számára egyaránt. Ennek okán a szüntelen ima gyakorlására kaptunk parancsot.

Az ima nincs felosztva dogmatikailag típusokra és módszerekre de, az Atyáink szerint, minden típusa és módszere az imának jó hatású, amennyiben nem ördögi káprázatból és befolyásból származik. A célja ennek a teljesen-erényes munkának az, hogy Isten felé fordítsa és ott tartsa az ember elméjét. Ebből a célból a mi Atyáink kidolgoztak könnyebb módszereket és egyszerűsítették az imát, oly módon, hogy az elme könnyebben és szilárdabban forduljon Istenhez és maradjon Istenben. A többi erénynél az ember testének más részei játszanak szerepet és az érzékek is közbejönnek, míg az áldott imában csak az elme az, amely teljesen aktív; ezért több erőfeszítés szükségeltetik, hogy ösztönözzük az elmét és megzabolázzuk azt, annak érdekében, hogy az ima gyümölcsözővé és elfogadhatóvá váljon. A legszentebb Atyáink, akik legteljesebben szerették Istent, legfőbb tanulmánya az volt, hogy egyesüljenek Istennel és folyamatosan Benne maradjanak; így minden erejüket az imára fordították, mint a leghatékonyabb eszközére ennek a végcélnak.

Vannak más formái az imának, amelyek ismertek és közösek többnyire minden Keresztény számára, amelyekről most nem beszélünk; inkább arra szorítkozunk amit „noetikus imának” neveznek, amelyről mindig kérdeznek bennünket. Ez egy olyan téma, amely leköti a hívek sokaságát, miközben majdnem semmit sem tudnak róla és gyakran félremagyarázzák és eléggé fantáziáló módon írják le. A pontos módjáról, hogy hogyan helyezzük gyakorlatba csakúgy, mint a következményéről ennek az átistenítő erénynek, amely a megtisztulástól a megszentelődéshez vezet, az Atyákat hagyjuk beszélni. Mi szegények csak azokat a dolgokat említjük meg, amelyek elegendőek, hogy világossá tegyük a dolgot és meggyőzzük a világban élő felebarátainkat, hogy szükséges, hogy foglalkozzanak az imával.

Az Atyák noetikus imának nevezik, mivel az értelemmel végzik, a nousz-szal, de hívják „józan éberségnek, amely majdnem ugyanazt a dolgok jelenti. Az Atyáink úgy írják le az elmét, mint egy szabad és kíváncsi létező, amely nem tűri a behatárolást és nem győzhető meg arról, amit nem tud megérteni önmagától. Elsősorban ebből az okból ők csak egy néhány szót választottak ki egyetlen, egyszerű imában - „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam” - úgy hogy az elmének ne kerüljön nagy erőfeszítésébe, hogy ki tudjon tartani egy hosszú, elnyújtott imában. Másodsorban, ők befelé fordították az elmét, az értelmünk központjához, ahol mozdulatlanul együtt lakhat a mi Urunk Jézus Krisztus legédesebb Neve isteni segítségül hívásának jelentésével, annak érdekében, hogy megtapasztalja, amilyen gyorsan csak lehet, az isteni vigasztalást. Lehetetlen – az Atyáink szerint – a mi teljesen-jó Mesterünk számára, hogy ilyen módon folyamatosan szólítva, ne halljon meg minket, Ő, Aki annyira óhajtja az ember üdvösségét.

Amint a természetes erények - amelyre törekszünk - csak elősegítő eszközökkel érhetőek el, ugyanígy ez a szent munka is megkövetel néhány majdnem nélkülözhetetlen alapot.

  •  … bizonyos fokú csend
  • … gondoktól való mentesség
  • … elkerülése a folyamatban lévő „hírek” tudásának és terjesztésének … az „adni és kapni (megbeszélni, kibeszélni…)”, ahogy az Atyák mondták;
  • … önfegyelem minden dologban
  • … egy általános hallgatás (némaság), amely ezekből származik.

Ezenfelül, nem gondolom, hogy ez az állhatatosság (kitartás) és magatartás elérhetetlen lesz az elkötelezett emberek számára, akik érdeklődést tanúsítanak eziránt a szent tevékenység iránt. A rendszeresen végzett ima jó szokása, reggel és este, mindig ugyanabban az időben, egy jó kezdet lenne.

Felelősséggel emeltük ki a kitartást, mint a leginkább elengedhetetlen elemet az imában. Helyesen hangsúlyozza (erőlteti) Szt. Pál hogy, „Tartsatok ki az imában” (Kol 4,2). Ellentétben a többi erénnyel, az ima erőfeszítést igényel egész életünk során, és emiatt ismétlem azoknak, akik megpróbálják (az imát), hogy ne érezzék tehernek, és ne tartsák a kitartás iránti igényt kudarcnak ebben a megfontolt (komolyan gondolt) munkában.

Az elején szükséges, hogy az imát suttogva, sőt hangosabban mondjuk, amikor szembekerülünk a kényszeredettséggel és a belső ellenállással. Amikor ez a jó szokást elért ahhoz a ponthoz, hogy az imát könnyen fenn tudjuk tartani és mondani, akkor befelé fordulhatunk teljes külső némaságban. A kis könyvnek (A Zarándok útja) az első részében egy jó példát adnak az imába való bevezetéshez. A becsületes kitartás és erőfeszítés, az imának mindig ugyanazokkal a szavaival, nem gyakran változtatva azokat, életet fog adni egy jó szokásnak (magatartás, habitus). Ez az elme ellenőrzés alatt tartását fogja meghozni, amikor a Kegyelem jelenléte meg fog nyilvánulni.

Ahogy minden erénynek megvan a megfelelő eredménye, úgy az ima eredménye az elme megtisztulása és megvilágosodása. Elérkezik a legmagasabb és tökéletes jóhoz, az egyesüléshez Istennel; ami, hogy úgy mondjam, tényleges átistenülés (theoszisz). Mindamellett, az Atyák ezt is mondják: az embertől függ, hogy keresse és igyekezzen rálépni az útra, amely a városba vezet; és ha véletlenül nem ér el a végcélhoz, mert bármilyen oknál fogva nem tudta tartani a lépést, Isten azok közé számítja, akik elvégezték. Hogy még érthetőbbé tegyem magam, főleg az ima tárgyában, megmagyarázom, hogyan kell nekünk, minden kereszténynek igyekezni az imában, főleg abban, amelyet monologikusnak vagy noetikusnak neveznek. Ha valaki elérkezik az ilyen imához, inkább hasznosnak fogja találni.

A Jézus-ima jelenléte által az ember nem lesz kiszolgáltatva a kísértéseknek, amelyekre számít, mivel az Jézus-ima jelenléte józan éberség és a lényege az ima; ezért „aki virraszt (éber) és imádkozik az nem esik kísértésbe.” (Mt 26, 41). Továbbá, nem vesz erőt rajta az elme sötétsége, hogy irracionálissá váljon és tévedjen az ítélőképességében és döntéseiben. Nem fog hanyagságba és gondatlanságba esni, amelyek számos gonoszság alapjai. Ráadásul, nem győzik le a szenvedélyek és élvezetek ott, ahol gyenge, és különösen, amikor a bűn indítékai kéznél vannak. Ellenkezőleg a lelkesedése és elkötelezettsége növekszik. Buzgóvá válik a jóra. Szelíddé (szerénnyé) és megbocsátóvá válik. Napról napra növekszik a hitében és Krisztus iránti szeretetében és ez lángra lobbantja minden erényre. Sok példánk van napjainkban olyan emberekre, főleg fiatal emberekre, akik az ima végzésének jó szokásával megmenekültek félelmetes veszélyekből, nagy gonoszságokba eséstől, vagy olyan jelenségektől (tünetektől) amelyek a lelki halál felé vezetnek.

Következésképpen, az ima kötelesség minden hívő számára, minden korban, nemzetiségben vagy állapotban; tekintet nélkül a helyre, időre vagy viselkedésre. Az imával az isteni Kegyelem aktívvá válik és megoldásokat ad a problémákra és a próbákra, amelyek nyugtalanítják a híveket, úgy hogy - az Írások szerint – „Aki az Urat (az Úr nevét) segítségül hívja, üdvözül.” (Apcsel 2, 21)

Nem áll fenn a káprázat (illúzió, téveszme) veszélye, mint ahogy vitatkoztak ezen információ nélküli emberek, addig, amíg az imát egyszerű és alázatos módon mondják. A legnagyobb fontosságú az, hogy amikor az imát mondjuk, semmilyen kép egyáltalán ne legyen ábrázolva az elmében; sem a mi Urunk Krisztusról, bármilyen formában, sem az Istenszülő Úrnőről, sem semmilyen más személyről vagy ábrázolásról. A kép (ábrázolás) segítségével az elme szétszóródik. Szintén a képek segítségével behatolási lehetőség nyílik a gondolatok és illúziók számára. Az elmének a szavak jelentésében kellene maradnia, és nagy alázattal az imádkozó személynek várnia kellene az isteni irgalmat. A véletlenszerű képzelődés, fény, vagy mozgás, ugyanúgy, mint zajok és háborgatások elfogadhatatlanok, mint ördögi machinációk az akadályozás és megtévesztés érdekében. Az a mód, ahogyan a Kegyelem megnyilvánul a beavatottaknak, lelki öröm által, csendes és örömszerző könnyek által, vagy a bűnökre való visszaemlékezés okán ösztönzött békés és tiszteletteljes félelem által történik, így vezetve a (bűn)bánat és siránkozás megnövekedéséhez.

Fokozatosan a Kegyelem Krisztus szeretetének az érzésévé válik, miközben az elme elkalandozása teljesen megszűnik, és a szív annyira felmelegszik Krisztus szeretetében, hogy azt gondolja, nem tud ennél többet elviselni. Máskor meg azt gondoljuk és kívánjuk, hogy örökre pontosan úgy maradjunk, abban az állapotban, ahogy érezzük magunkat, nem keresve hogy bármi mást lássunk vagy halljunk. Mindezek a dolgok, ugyanúgy, mint más formái a segítségnek és vigasztalásnak, megtalálhatóak a kezdeti fokozatokban, mindazok által, akik próbálják mondani és fenntartani az imát, annyira amennyire tőlük függ és lehetséges. Eddig a fokozatig, amely annyira egyszerű, azt gondolom, hogy minden lélek, aki meg van keresztelve és ortodox módon él, alkalmas kell, hogy legyen arra, hogy gyakorlatba ültesse és ebben a lelki élvezetben és örömben tartózkodjon, egyúttal részesedve az isteni védelemben és segítségben minden tettében és tevékenységében.

Még egyszer megismétlem a figyelmeztetésemet mindazok számára, akik szeretik Istent és az üdvösségüket, ne tegyék félre ennek a jó munkának és gyakorlatnak a próbálgatását, annak a Kegyelemnek és irgalomnak a kedvéért, amelyet mindenkinek ígér, aki csak igyekszik egy kicsit is ebben a tevékenységben. Azért mondom ezt, hogy bátorítsam őket, ne tétovázzanak vagy bátortalanodjanak el egy kis ellenállás vagy fáradtság (unalom) miatt, amellyel találkozni fognak. Kortárs öregeknek (Atyáknak), akiket ismertünk, sok, világban élő tanítványuk volt, férfiak és nők, házasok és egyedülállók, akik nem csak eljutottak a kezdő fokozatig, de felemelkedtek magasabb szintekre a mi Krisztusunk Kegyelme és együttérzése által. „Csekélység az Úr szemében, hogy egy szegény embert gazdaggá tegyen” (Sir 11, 21). Azt gondolom, hogy a mai nyugtalanság, tagadás és hitetlenség ilyen káoszában nem létezik egyszerűbb és könnyebb spirituális gyakorlat, amely megvalósítható majdnem minden ember számára, ilyen sokféle jótéteménnyel és lehetőséggel a sikerre, mint ez a kis ima.

Akár ül, jár vagy dolgozik, vagy ha szükséges ágyban, és általában bárhol és bárhogyan van valaki, mondhatja ezt a kis imát, amely magába foglal hitet, hitvallást, segítségül hívást és reményt. Ilyen kis munkával és jelentéktelen erőfeszítéssel az egyetemes parancs, hogy „szüntelenül imádkozzatok” (1 Tessz 5,17) tökéletesen teljesítve van. Az Atyáink bármilyen szavához is fordul valaki, vagy akár az ő csodálatos életükhöz, alig fog összetalálkozni más erénnyel, amelyet annyira dicsérnének, vagy amelyet olyan buzgón és kitartóan alkalmaznának, úgy hogy ez egyedül alkotja a legerőteljesebb eszközét a Krisztusban való sikerünknek (célt érésünknek). Nem az a mi szándékunk, hogy énekeljük a dicséretét az erények ezen királynőjének, vagy hogy leírjuk azt, mert bármit is mondanánk róla inkább kisebbítené azt. Az a célunk, hogy buzdítsunk és bátorítsunk minden hívőt az ima munkájában. Később, mindenki megtanulja a saját tapasztalatából azt, amit mi annyira szegényesen mondtunk el.

Bíztasd magad tovább te, aki bizonytalan vagy, te, aki csüggedt vagy, te, aki lehangolt vagy, te, aki tudatlanságban vagy, te kicsinyhitű, és te, aki különféle megpróbáltatásoktól szenvedsz; haladj tovább a vigasztaláshoz és a megoldáshoz a problémáidra. A mi édes Jézus Krisztusunk, a mi Életünk kijelentette nekünk, hogy „Énnélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5). Így nézve ezt, szólítva Őt folyamatosan, soha nem vagyunk egyedül; és következésképpen „mindent meg tudunk és meg fogunk tenni Általa!” (Fi 4, 13). Nézve a helyes jelentését és használatát az Írás lényeges mondásának, „Hívj Engem a csapások napján, megmentelek és áldani fogsz Engem! (Zsolt 50, 15), hívjuk hát az Ő teljesen szent Nevét, nem csak „a csapások napján”, hanem szüntelenül; hogy az elménk megvilágosodjon, és hogy ne essünk kísértésbe. Ha valaki arra vágyik, hogy még magasabbra lépjen, ahova a teljesen szent Kegyelem vezeti őt, átmegy ezen a kezdeti ponton, és „beszélni fog Hozzá” Rá tekintve, amikor odaérkezik.

Utószóként ahhoz, amit leírtunk, megismételjük a buzdításunkat, vagy inkább bátorításunkat, minden hívő számára, hogy lehetséges és életbevágó, hogy elfoglalják magukat az „Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam” imával, az úgynevezett „noetikus imával”, azzal a biztos hittel, hogy nagy haszonnal járnak, tekintet nélkül arra, hogy milyen szintet érnek el. A halálra való emlékezés és egy alázatos magatartás, együtt más hasznos dolgokkal, amelyeket megemlítettünk, garantálják a sikert Krisztus kegyelme által, Akinek a segítségül hívása (szólítása) lesz ennek az erényes elfoglaltságnak a célja.

Ámen.