Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


6. Orosz Atanáz görögkatolikus püspök a Jézus-imáról

2012.04.26

 Orosz Atanáz
A Jézus-ima

Áthosz-­hegyi Nikodémosz lelkiségében

A szerző 1960-ban született Nyíregyházán. A Miskolci Apostoli Exarchátus Görögkatolikus püspöke, a Görög Katolikus Hittudományi Főiskola tanára.

Amikor február 11-én XVI. Benedek pápa általános kihallgatásában Klimakosz Szent Jánosról tartott tanítást, külön is hangsúlyozta A [Paradicsomba vezető] létra című mű1 imádságról szóló részét. „A nyugalom, a belső békesség állapota készíti fel a »hészükhasztát« az imádságra, amely János számára kétféle lehet: a »testi imádság« és »a szív imája«. Az első azé, akinek még a testtartás segítségére van szüksége: kezét kitárni, hangosan fohászkodni, mellét verni stb. (15,26; PG 88,900). A második önkéntelen, mert a lelki érzék fölébredésének a hatása, Isten ajándéka annak, aki a testi imádságot gyakorolja. János művében ennek elnevezése a Jézus-ima (»Iészu eukhé«), és egyedül Jézus nevének segítségül hívását jelenti, a lélegzetvételhez hasonló állan­dó segítségül hívást: »Jézusra emlékezz, valahányszor csak lélegzel, és akkor majd megtudod, mi a nyugalom haszna!« (27/2,26; PG 88,1112), mármint a belső békességé (27/2,26; PG 88,1112). Végül az imádság egészen egyszerű lesz: a »Jézus« szó eggyé válik lélegzetvételünkkel.”

 A Jézus-ima kialakulása és hészükhaszta gyakorlata

 A keleti keresztényeknek közismert az a szokása, hogy nemcsak templomban vagy otthoni imazsámolyon, hanem úton-útfélen szünet nélkül Jézus Krisztus nevét hívják segítségül. A rövid Jézus-ima szerzetesi eredetű, de például az orosz ortodox egyház „világi” hívei körében is közismert és a legtöbbet gyakorolt imádság: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön!” Ennek a fohásznak minden eleme bibliai eredetű, és gyökerei az Ószövetségbe nyúlnak, legrövidebb analóg formulái pedig már az Evangéliumban is megtalálhatók (például a kánaáni asszony vagy Bartimeus fohászában).2

A kora-bizánci Szent Barszanuphiosz fiatal tanítványának (Doszitheosznak) azt a tanácsot adta, hogy „folyton Istenre emlékezzen; továbbá azt hagyta meg neki, hogy mindig ezt mondja: »Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!«, illetve időközben azt is, hogy »Isten Fia, segíts meg engem!«. Ő pedig megfogadta lelki atyjának tanácsát, s mindig ezt imádkozta. Csak amikor már nagyon beteg lett, akkor engedte el neki ezt a szüntelenül gyakorolt ima-formát: »Hogy megy az ima, Doszitheosz?« Erre a beteg azt mondta: »Bocsáss meg, uram, de már nem bírom végezni!« Erre azt mondja neki: »Akkor hát hagyd el az imát: csak emlékezz mindig Istenre, és tekints rá úgy, mint aki előtted van!«”3

A Jézus-ima továbbfejlődésének szövegtanúit többek között a Szent Makariosz erényei című gyűjteményben kereshetjük. A kései kompiláció4 mindenekelőtt a Jézus neve iránti hallatlan nagy tiszteletet és vallásos szeretetet tükrözi például Nagy Makariosz következő mondásában: „Figyelj csak oda tiszta szívből Urunk Jézus Krisztus nevére, és ajkadról ő áradjon ki mindenkor, s ne csak megjelenési formájában vésd elmédbe. Gondolj arra is, hogy miként szólítsd meg, és mondd ezt: »Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!« – akkor majd nyugodtan észreveszed, hogy istensége mekkora nyugalommal tölt el. Távol tartja tőled a szenvedélyes gondolatok homályát, és megtisztítja a benső embert (amint tiszta volt Ádám a paradicsomban), ez az áldott név, amelyet János evangélista így hívott: »A világ világossága« (8,12), kimeríthetetlen édesség és »az élet igazi eledele« (6,55; vö. 6,35)!”5

A második évezredben a „hészükhaszta” atyák figyelmüket a fohászimákkal rögzíthető folytonos imádságra összpontosították, s azt Jézus nevéhez kapcsolták. Az ima formája az első ezredforduló táján még korántsem volt egységes, de a szentéletű atyákat ez nem különösebben érdekelte. Meg voltak győződve arról, hogy Jézus nevét azzal a kegyelemmel fejezzük ki, mely betölti a személyt, amennyiben ezt a szent Nevet hittel ejtjük ki. A hészükhaszta módszer, amely a „Jézus-imának” vagy „a szív imádságának” nevezett imádság igazi és sajátos metódusa, négy elemet foglal magába: 1) a mondat, mely Jézus nevének és az ő irgalmának segítségül hívását tartalmazza (például a görögöknél így: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!”); 2) ezen ismételgetés végrehajtása a belégzés és kilégzés ritmusát követve; 3) bizonyos megjegyzések a testhelyzetre vonatkozólag: például hogy egy alacsony zsámolyra ülünk, a fejet meghajtva; 4) az aszketikus élet együttese (nyugodt helyre való visszavonulás, hagyományos aszkézis, szent szövegek olvasása).

Sínai Szent Gergely szerint „a legbiztosabb ima a bensőséges Jézus-ima. Ez felemészti a szenvedélyeket, mint a tűz a száraz töviseket. A léleknek örömet és gyönyört hoz, és nem enged balra vagy jobbra letérni, hanem egyedül az egyenes utat ismeri. Lelkében forrás zúg, amelyet az életadó Szentlélek tölt el.”6 Az ima végzésének technikájáról a 14. századi hészükhaszta szent a következőket írja: „Ülj egy alacsony zsámolyra félig hajlott tartásban. Ebben a helyzetben engedd lélegzetedet mintegy szívedbe áramolni, és ott tartsd fogva. Mialatt fáradságosan görnyedve maradsz, a melledben, válladban és nyakadban lévő élénk fájdalmak ellenére is hívd lelkedben szünet nélkül az Urat: »Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekem!« Később, az erőltetett tartás és talán az időtartamból származó unalom miatt, fordítsd lelkedet az ima második felére: »Isten Fia, irgalmazz nekem!« Az ima-hívást nem szabad az önmagával mindig azonos étel és a változatlan háromszoros név miatt megváltoztatnod, hiszen akik belőle táplálkoznak, éhezni fognak. Ismételd az ima-hívás második felét folyamatosan, és ügyelj arra, hogy türelmetlenségből ne változtasd helyzetedet, mert a fák, amelyeket túl gyakran átültetnek, nem vernek gyökeret. Urald a tüdő légzését úgy, hogy ne tetszése szerint lélegezzen. A heves légzés, amely mint egy vihar vonul át a szíven, elhomályosítja a lelket, és nyugtalanítja a belsőt. Szétszórja és fogolyként kiszolgáltatja őt a feledékenységnek, vagy a legkülönbözőbb dolgokat engedi rajta végigvonulni, és érzékennyé teszi a tilosra. Ha érzed, hogy a gonosz ellenség bűnös gondolatai feltámadnak benned és fantáziaképeid sűrűsödnek, ne hagyd, hogy kihozzanak a sodrodból. Ha jó gondolataid jönnek, azoknak se tulajdoníts jelentőséget. Ameddig tudod, tartsd vissza a lélegzetedet, zárd keményen a szívedbe, és megszakítás nélkül imádkozd a Jézus-imát.”7 Mindenesetre ennek az imának a gyakorlásához szerinte tapasztalt lelkivezetőre is szükség van. „Aki becsületesen fáradozik azon, hogy a tiszta imához eljusson, útját nyugalomban fogja járni, ha a belső megrendüléseit és nagy összeomlásait tapasztalt tanácsadó vezetése alá helyezi.”8

 Nikodémosz „Hagioritész” összegzése a Jézus-ima gyakorlásáról

 Kétszáz éve, 1809 júliusában hunyt el Áthosz-hegyi Nikodémosz, akit a Szent Hegy többi szerzetesével együtt régiesen „Hagioritésznek”, újgörög kiejtés szerint pedig „Nikodimosz Ajioritisznek” neveznek. Ő adta ki a Jézus-ima lelkiségi vonatkozásait bemutató ötkötetes Filokáliát és még sok kötetnyi lelki útmutatást. A Korinthoszi Makáriosz püspökkel együtt összeállított Filokáliája nem eredeti, de igazából keleten senki sem az eredetiséget keresi benne. A keletiek számára a lelkiség szent hagyományának hiteles összefoglalása volt a fontos. Márpedig ez a Filokália9szerkesztőinek nagyszerűen sikerült.

A nagy tudású és mély lelkű Áthosz-hegyi szerzetes mindig és mindenütt vallotta, hogy az Újszövetségnek a szüntelen imádságra vonatkozó parancsa nemcsak a szerzetesekre, hanem minden keresztény hívőre vonatkozik.10 Ezt tanúsítja a Filokália általa megszerkesztett előszava.11 Míg orosz kortársai óvakodtak a szerzetesek műhelytitkait laikusok ajkára adni, ő feltétlenül fontosnak tartotta, hogy ez az addig féltve őrzött hagyomány közkincs legyen.

Mindenkinek meg kell találnia magában a szántóföldben elrejtett kincset, Jézus Krisztust – vallotta. – Mindenkire vonatkozik a főpapi ima egységre indító fohásza, mégpedig elsősorban a belső összeszedettség szintjén: „Jézus Krisztus Urunk folytonos és félelmetes segítségül hívásával legyetek egyesültek odabent magatokban, s ezáltal a belső egyesülésetek által egyesüljetek Istennel azon fohász szerint, amelyet az Úr mondott az Atya felé: hogy egyek legyenek, mint mi egy vagyunk…” – bíztatott. – „S így egyesülve Vele és átalakulva (…) legyetek átistenültek a lelki érzékelésben, s így teljesítsétek be Isten eredeti célját…”12

Ennek a sajátosan Jézusra összpontosító imaéletnek természetesen meg lehet – sőt meg is kell – maradnia a hagyományos görög bibliás lelkiség keretein belül. Nikodémosz Hagioritész kívülről tudta a Szentírást, emlékezett még a fejezetekre, versekre és oldalakra is, a szent atyák műveiből is sokat tudott idézni. Szerzetesi életének jó részét a Szentírás és a szent atyák műveinek magyarázatával töltötte el. Tehát úgy javasolta a Jézus-imát, hogy egyáltalán nem akarta megszüntetni a Szentírás-olvasást, a zsolozsmát, a szent hagyomány elmélyült tanulmányozását és a liturgikus szertartásokat. Sőt ilyeneket ő maga is rendszerezett és szerzett (különböző szen­tek tiszteletére). Szívügye volt a szép és hiteles liturgia és zsolozsma. Magyarázta a reggeli istentiszteleten szereplő bibliai ódákat és a kánonokat. Ő állította össze „az Áthosz-hegyen élt szentéletű atyák” istentiszteleti szövegeit, ő írta az Eortodromion, avagy az Úr és az Istenszülő ünnepei előestéjén énekelt kánonok magyarázata,13 valamint az Új Létra, vagy az Oktoékhosz 75 lépcsőénekének magyarázata14 című könyveket. Mégis mindezek mellett elsődlegesnek tartotta a szív imáját. Jn 4,24-re hivatkozva vallja, hogy az igazi imádság Lélekben és igazságban „a szív lelki imája”.15

„Aki nem írástudatlan, olvasnia kell a Szentírást, s ápolnia kell magában Isten és a föltámadott Krisztus emlékét, vagyis folyton hálásan kell gondolnia megváltó Istenére” – vélekedett. Nikodémosz így szereli le a szerzetesek és laikusok közötti különbségekre hivatkozókat: „Ne mondja már senki, hogy ezeket a szövegeket csak a szerzeteseknek írták, és nem világiaknak! (…) Hiszen amit a szerzetesnek kell megőriznie üdvösségéhez, az ugyanezért érvényes a laikusra is, ha üdvözülni szeretne, a szüzességet kivéve.” 16

Mindenesetre abban az esetben, ha valaki végképp nem talál lelkivezetőt, az egyház szentségi és liturgikus életébe való teljes bekapcsolódás még fontosabb, főként az egyénieskedés veszélyeinek elhárítása végett.

A Szent Nikodémosz által kiadott Filokália eredeti címében a „neptikus” atyák szerepelnek. A görög „népszisz” szó józanságot, a szív zavartalan megőrzését jelenti. A „szív megőrzése” feltétlenül szükséges a lelki élethez. Ennek módja pedig a szív imája. Hogy is történik ez? Amint már Sínai Szent Gergely és társai is vallották: legmagasabb szellemi képességünk, az elme leszáll a szívbe, s ott egyesül a szívben lévő értelemmel, s így valósul meg a tiszta imádság. Ennek előkészületét a kezdőknél gyakorlatilag az jelenti, hogy az ülve imádko­zó szerzetes mélyen meghajtja fejét, egészen addig, míg szakállát teljesen a mellére helyezi. Ebben a viszonylag kényelmetlen pozícióban nem értelmetlen köldöknézés folyik, hanem a szív mélyéből hangtalanul is megszólal „az ima”: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam!”17 Ezt nevezi Nikodémosz „monologisztosz” vagy „szintomosz”, egyszavas vagy „rövidre fogott” imának. De a szó még önmagában nem elég, hanem társulnia kell hozzá a lélek teljes akaratá­nak, hogy az elme, a belső értelmes szó és az akarat a Szentháromság mintájára egészen „egyek legyenek”. Ennek az eszménynek megfogalmazásakor Nikodémosz Thesszaloniki vagy más néven „Palamasz” Gergelyre hivatkozik, akit egyenesen az „isteni” jelzővel illet.18

A sokat vitatott Gergely megértéséhez fontos tudnunk, hogy az 1300-as években Calabriai Varlaam kigúnyolta az olyan szerzeteseket, akik hosszú órákat szenteltek egy ülőhelyzetben eltöltött, lelassított lélegzéssel és meghajtott fővel ismételgetett mondat által ritmizált meditációra, melynek révén ők a köldökre szegezett szemekkel az isteni fény látását várták. Palamasz Gergely viszont úgy tartotta, hogy éppen ez a módszer vezet el ugyanannak a fénynek a megtapasztalására, amellyel az apostolok látták az Úr Jézust, abban a pillanatban, amelyben átváltozott előttük a Tábor-hegyén. Ez az általa elnevezett „tábori fény”, az egyazon isteni energiákkal azonosított, teremtetlen és isteni fény. Ezeket az energiákat (vagy sugarakat) Isten lényegétől különbözőként kell meghagyni, mely közölhetetlen, oly módon, hogy Isten abszolút transzcendenciáját megőrizzük.

Palamasz Gergely szerint így minden megkeresztelt (főként a hészükhaszta) „a fény gyermekévé, egy testté válik Krisztussal, az isteni Lélek részesévé lesz. A keresztséggel valóban újrateremtetünk és Isten fiaivá válunk, inkább mennyeiekké, mint földiekké, örökkévalókká inkább, mint időbeliekké, mert Isten titkosan szívünkbe oltja a mennyei kegyelmet…”19 Szent Maximosz hitvallótól Palamasz Gergelyig az átistenülés teológiája az, ami a belső ember lehetséges átalakulásába vetett mély hitet fejezi ki. Ilyesfajta lehetőség ötletétől indíttatva vállalták a Filokália szerzői és olvasói a szerzetesi életet. Az átistenülés abba a ténybe vetett hitet fejezi ki, hogy az ember belülről megváltozhat. Az átistenülésbe vetett hit vallja, hogy ebben a folyamatban Isten és ember együtt vesznek részt. Éppen azért, mert ez az átváltozás Isten felé való fejlődés, szokás átistenülésről beszélni. A bizánci teológusok úgy tartották, hogy az ember egy hihetetlen erős lehetőséget, isteni energiát hordoz magában, a Szentlelket, mely a szív legmélyén nyugszik. Az aszkézisnek, a lemondásnak, az imádságnak és a szeretet gyakorlásának célja ezt az energiát felszabadítani és leleplezni. A szerzetest gyakran a Szentlélek hordozójának (pneumatophorosz) nevezik, mert fel tudta szabadítani önmagában, és követni tudta ezt az isteni energiát. Az emberi szív mélyéről egyszer fölszabadított Lélek átalakítja az emberi személyt, megszabadítja a kötelékektől, és Isten felé viszi. Ez a változás, ez az átalakulás és átistenülés (mert alapvetően Isten idézi elő és Feléje irányul) érezhető és nyilvánvalóvá válik. A Lélek isteni Fénye látszik a lelki ember arcán, műveiben, a csodákban, érződik testének illatán, mely jó pár esetben még a halál után sem bomlik fel. Erről az energiáról és imamódszerről a bizánci teológiai hagyomány szövegeiben (főként a Filokáliában) hosszú leírás és kifejtés található.

A korábbi atyák tanítását összegző Nikodémosz „a szív imájának” első gyümölcseiként az érzéki élvezettől való megszabadulást és a rossz gondolatok visszautasítását jelölte meg.20 A szív imája jóvoltából alázatra, bűnbánatra, önismeretre, könnyes töredelemre és őszinte megtérésre tehetünk szert. Lelki állapotunk igazi tükre ez. Így juthatunk el a Szentlélek természetfölötti energiáihoz és életcélunkhoz, az átistenüléshez.

  

Jegyzetek

 

1PG 88,632–1164. Magyarul: A létra. (Ford. Árkosy Miklós.) Moreno Valley, 2001.

2Jézus nevének megszólítása az Újszövetség egyik központi üzenete: 1Kor 12,3; Lk 18,38 és Lk 18,13. Szüntelen ismételgetésével az 1Tesz 5,17; Ef 6,18; Lk 18,1 és 21,36 szentírási parancsát teljesíthetjük.

3Doszitheosz élete, 10; SC 92, 138.

4A mai kutatók szerint valószínűleg csak egy 8–10. századi gyűjteményről van szó, amelynek részei természetesen évszázadokkal korábbi apoftegmákra vezethetők vissza.

5E. Amélineau kiadásában az Annales du Musée Guimet 25. kötetének 160. oldalán

6Kis Filokália. A szívbeli imádság könyve. Filosz, Budapest, 2004, 163.

7Uo. 144–145.

8Uo. 163.

9Az ötkötetes harmadik görög kiadás Athénben 1957–1963 között jelent meg.

10A Tanácsadó kézikönyv (Szimvulevtikon enhiridion) voloszi 1969-es görög kiadásának 127–129. oldalán.

11Az ötkötetes, harmadik görög kiadás 24. oldalán. Az olasz kiadásban (M. B. Artioli és M. F. Lovato szerkesztésében, Torino, 1982) az 53. oldalon.

12A harmadik kiadás első kötetének 24. oldalán.

13Velence, 1836.

14Konstantinápoly, 1844.

15A Tanácsadó kézikönyv 128. oldalán.

16Új Teológus Szent Simeon Velencében 1790-ben kiadott műveihez írt előszava, 12. oldal (az Athénban megjelent harmadik kiadásban).

17A Tanácsadó kézikönyv 171–172. oldalán.

18A Tanácsadó kézikönyv 174. oldalán.

1959. homília.

20Vö. I. Citterio: L’orientamento asceticospirituale di Nicodemo Aghiorita.Alessandria, 1987, 271–278.