Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. Katolikusok a Jézus-imáról

2011.05.05

 

img_0567.jpg

 

 

P. Jálics Ferenc SJ

(Krisztussal való egyesülésről és Jézus Krisztus nevének jelentőségéről.)

 

A názáreti Jézustól a feltámadt Krisztusig

 

Az apostolok Jézussal való kapcsolata fájdalmas de fontos változáson ment át a Názáreti Jézustól a feltámadt Krisztusig. 

Fontos az ő példájuk számunkra, mert hasonló a mi utunk is.

Jézus Krisztus már meghívásuk kezdetén mélyen megérintette az apostolokat. Ezt bizonyítja az is, hogy habozás nélkül követték hívását. Jézus nyilvános működésének idején egyre közelebb kerültek hozzá. Alázatos és közvetlen emberségében személye világító fény volt számukra. Szavai és csodái által, erőt árasztó kisugárzása és megfoghatatlan szeretete által életük központjává és lényegévé vált Jézus.

Mintegy derült égből villámcsapás volt az apostoloknak Jézus hirtelen elfogatása, váratlan elítélése, a szörnyű keresztút és visszavonhatatlan halál. El sem tudjuk képzelni levertségüket. Életük alapjától fosztották meg őket. Hogy depressziójukat még jobban meg tudjuk érteni, magunk elé kell képzelnünk azokat a napokat, amikor Jézus a sírban fekszik, és még nem tudjuk, hogy feltámad.

Aztán váratlan öröm: Mégis itt van! Meglátogatja őket, velük eszik és iszik, de mégis más mint előtte. Eltűnik majd visszajön. Negyven nap múlva megint megváltozik. A mennybemenetelkor és pünkösd idején az apostolok végleg elszakadnak Jézus emberi alakjától. A Feltámadott azonban jelen marad.  Megtapasztalják őt mindig és mindenhol. Megmagyarázhatatlan módon jelen van mindennapi életünkben. Ez a jelenlét még intenzívebb, mint előtte. Krisztus Lelke él bennük. A Feltámadott ugyanaz mint a Názáreti Jézus, de már nem a konkrét, megfogható emberi alakjában.

A hivő keresztény Krisztus-képe is hasonló változáson megy keresztül.

Jézus Krisztust szükségszerűen képeken, az Evangélium példabeszédein és történetein keresztül ismerjük meg. Megtalálhatjuk hitünket hozzánk közel álló emberek tanúságán és példáján keresztül, egyházközségünkben, a szentmisén, lelkigyakorlaton és hasonló rendezvényeken, eseményeken és könyvekből. Ezek mind megfogható és konkrét dolgok.

Idővel eljutunk oda, hogy Jézus Krisztus jelenlétét tudatunkban észleljük. Megtanulunk saját jelenlétünkre figyelni és abban Jézus Krisztus alaktalan jelenlétét szemlélni. Megtanulunk saját valóságunkra és benne magára a valóságra nézni, annak mindent átfogó, forma nélküli valóságára, akiben minden teremtetett.

Ezt a változást nem tudjuk mi magunk előidézni. Ez ajándék. Viszont törekedhetünk a figyelemre. Ezt Jézus Krisztus ajándékozza nekünk, aki azért jött, hogy ne csak külső jelekkel és tanúságtétellel vezessen minket az Atyához, hanem belülről is megmutassa önmagát. Ő maga nyilatkoztatja ki önmagát. Ő „gyújt lelkünkben világosságot” (Ef 1,18) , hogy felismerjük Őt. Ehhez a kapcsolathoz Jézus Krisztus neve nyitja meg számunkra a belső utat. Nevében minden megadatik számunkra. Személyének erejét hordozza magában. Nevében jelen van Ő és megváltó ereje. A Hozzá való fordulás maga az út. Külső formákon és módszereken keresztül jutunk el a belső észlelésére, egészen a vele való egységig. Krisztusban egyek leszünk az Atyával.

A Vele való kapcsolat megváltozása azonban fájdalmas. Arra vagyunk hivatva, hogy belsőleg egyre jobban el tudjunk szakadni a belénk rögzült megjelenítési formáktól, és fel tudjuk fedezni egyetemes jelenlétét magunkban és minden másban.

János és Pál, az Újszövetség két nagy teológusa ebben az igazságban látják igehirdetésük lényegét és foglalatát.

Mindketten arra akarnak rámutatni, hogy az Evangélium útja a Jézus Krisztussal való titokzatos eggyéváláshoz vezet.

 

Jézus Krisztus neve

 

Jézus Krisztus neve mögött ott áll személye. A név által kapcsolódunk magához Krisztushoz. Aki tisztelettel ismétli nevét, azt teljesen betölti Ő. A név olyan mint Péter szemkapcsolata, amikor a vízen Jézus felé ment. Ezért ajánlom Jézus Krisztus nevének ismétlését mindaddig, míg eljut szívünk mélyére és szünet nélkül jelen lesz ott. A név elvezet bennünket Jézus Krisztushoz. Lesz idő, amikor a név vigaszt és buzdítást fog adni az úton. A név következetes ismétlése során azonban olyan idő is lesz, amikor sem emelkedett érzés, sem érezhető erő nem árad a név mondásából. Ez pusztában töltött idő, amely nem jelenti a név ismétlésének rutinossá vagy gépiessé válását. Sokkal inkább olyan állapotot jelölök ezzel, amelynek sajátos módon még jobban el kellene mélyítenie kapcsolatunkat Jézus Krisztussal. Ebben a tisztulási folyamatban az észlelésben vagyunk ugyan, de a név ismétlése sivár és száraz. Ezáltal még mélyebbre jutunk, még nagyobb lesz az érzelmektől való függetlenségünk és áttörjük a sötét rétegeket. Ha a nevet ezekben az időkben is kitartással ismételjük a figyelésben és az odaadásban, akkor Jézus Krisztus magával ragad bennünket és áthatja egész létünket.. Avval, hogy eszközzé válunk a kezében, egyre inkább magához hasonít bennünket. Földi krisztusokká válunk. Ezt jelenti a latin szó: „alter Christus”, azaz „másik Krisztus”, „egészen Krisztus”.

Sokan úgy imádkozzák a Jézus-imát, mint az orosz szerzetesek: összekapcsolva az irgalom kérésével. A név ismétlését én úgy tanítom, hogy kilégzéskor mondjuk azt, hogy „Jézus”, belégzéskor pedig, hogy „Krisztus”. Ennek nincs kérés jellege, ez csupán szemkapcsolat, amelyben a nevén szólítjuk Őt. Az orosz szerzetesek járták a vidéket. Mi a csendes magányban ülünk; ebben a csendes magányban, a név mondásával, a lélegzéssel, és a tenyérre való figyeléssel a figyelmünk éberebb. Ahogy mondtam, ez a három alkotóelem teljesen egy lesz és elmélyítik a jelenlétet. Az ily módon észlelt jelenlét előjele Krisztus jelenlétének, akiben minden teremtetett. Ha ezen az úton megyünk tovább, eljutunk a Krisztussal való eggyéválásig. Ezért ajánlom Jézus Krisztus nevének ismétlését, nem csak átmeneti időre.

Jézus Krisztus neve nem eszköz egy cél eléréséhez. Ha nevével nyugalmat, összeszedettséget vagy éberséget akarunk elérni, ez azt jelentené, hogy személyét eszközzé degradáljuk. Nevének ismétlése elvezet bennünket a személyéhez, aki maga a cél. Jézus Krisztussal a nevében találkozunk és nem a neve által. 

 Az ismert jezsuita atya, Anthony de Mello gondolatai a Jézus-imáról.

(Részlet "A kapcsolat..." c. könyvből.)

 

Figyelmeztetés: A. de Mello jezsuita atya könyveit vallásilag összetett környezetben írta, hogy más vallásúakat, agnosztikusokat és ateistákat segítsen lelki fejlődésükben. A könyveket nem azért írta, hogy keresztény tanokat és dogmákat magyarázó kézikönyvként olvassák a katolikus hívek. (A szerkesztő megjegyzése: az indiai származású atya szeretettel és az olvasó érett hitében bízva építi be tanításába saját népének hagyományait is, "kicsit megkeresztelve" azokat. Ennek fényében olvassuk az alábbi elmélkedéseket. Fogadjuk meg Szt. Pál tanítását: a jót tartsátok meg)

 

A JÉZUS-IMA

 

Ma egy olyan imaformáról szeretnék beszélni, amelyet néhányan közületek, enyhén szólva, furcsának fognak tartani. Amikor megismertem, bevallom, én magam is annak tartottam. Azóta azonban már elég idő eltelt ahhoz, hogy felfedezzem óriási értékeit mind sajátomban, mind pedig azok életében, akiknek lelki vezetést adtam. Ismételten találkoztam olyan lelkigyakorlatozókkal, akik ezt mondták: "A veled végzett lelkigyakorlat befejezése után két dolog maradt velem életemben, a kérő ima és a Jézus-ima."

Ismerek olyan embereket, akik a Jézus-imán keresztül fedezték fel az életükben folyamatosan jelenlévő Istent, s két olyan személyt, akiknek én vagyok a lelki atyjuk, s akiknek az életében roppant nagy változások következtek be ennek az imának - és semmi másnak - a hatására. Ezért aztán annak az érzésével beszélek nektek róla, aki biztos, hogy ez az ima nagyon sok jót tesz az itt lévők közül legalább néhányatoknak - talán többeteknek, esetleg mindnyájatoknak.

 

Először is elmondom nektek, hogyan bukkantam rá erre az imára. Lelkigyakorlatos elmélkedést tartottam apácák egy csoportjának, ahol többek között arról beszéltem, hogy milyen kevés olyan könyv van, amely igazán megtanítana bennünket imádkozni. A klasszikus lelki irodalom jó része (és attól félek, hogy ugyanezt mondhatjuk a modern irodalomról, pontosabban a modern katolikus irodalomról, mert a protestáns irodalom általában praktikusabb és gyakorlatiasabb) az ima nemességével, szükségességével és teológiájával stb. foglalkozik. Viszonylag kevés az olyan könyv, amely magáról az imádságról szólna. Aznap este az egyik nővér így szólt hozzám: "Találtam egy könyvet, amely pontosan azzal a problémával foglalkozik, amelyet napközben felvetett. Igen gyakorlatiasan megtanítja az embert arra, hogy hogyan imádkozzon. Elolvasná?" Vacsora után elkezdtem olvasni a könyvet, s olyan csodálatosnak tartottam, hogy késő éjszakába nyúlóan fennmaradtam, mert be szerettem volna fejezni. A könyvet, A zarándok útját, egy névtelen orosz búcsújáró írta. A kéziratot Athosz szigetén találták meg az egyik szerzetes halála után a cellájában. Valószínűleg ő lehetett a szerző. A könyv azóta a lelki irodalom egyik klasszikusa lett, és a legtöbb modern nyelvre lefordították. Eddig legalább négy indiai fordítása van: hindu, tamil, malayalami és marathi. (Magyarul Korzenszky Richárd fordításában jelent meg, A zarándok címmel)

 

A könyvben szereplő zarándok története meglehetősen egyszerű... - (mindenképpen ajánlom elolvasásra, ezért de Mello atya összefoglalójától most eltekintek, hisz ezen a honlapon több helyen is található ugrópont a könyvecske internetes változatához)

 

Emlékszem, hogy az apácáknál a lelkigyakorlat ideje alatt az étkezéseknél ebből a könyvből olvastak fel. Néhány napon belül a nővérek egy része egészen feszült és ideges lett. Megkérdeztem tőlük:

Mitől vagytok ilyen idegesek?

Az a könyv, az tesz bennünket idegessé - válaszolták. - Számlálgatja az imáját, és négyezret kell neki elmondania ( a könyv szerint a végén már 6 ill. 12 ezret) Az a számolás kikészít bennünket.

 Jót mulattam rajtuk:

Ha négyezertől már ilyen feszültek vagytok, mi lesz akkor veletek, amikor húszezret kell majd mondania? Akkor majd falra másztok idegességetekben.

Tévedtem. A lelkigyakorlat után azok a jó apácák felvásárolták az összes angol nyelvű könyvet. Annyira beleszerettek, és minden barátjukat meg akarták ajándékozni vele. Nekem pedig hónapokig kellett várnom rá, hogy megjelenjék az újabb kiadás, és én magam is megvehessem.

 

Be kell vallanom, hogy amikor először elolvastam ezt a könyvet, nagyon kedvesnek találtam mint irodalmi alkotást. Tetszett végtelen egyszerűsége. De az imáról szóló tanításának valódiságában már nem voltam olyan biztos. Túlságosan mechanikusnak véltem, egyfajta önszuggesztiónak. El is akartam felejteni az egészet. Ugyanakkor késztetést éreztem arra is, hogy egy nap megpróbáljam. Összeállítottam tehát egy rövid fohászt a magam számára, nem azt, amelyet a könyv ajánlott, hogy ismételgessünk: "Uram, Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam, nyomorult bűnösön!" Bármilyen más neked tetsző fohász is megteszi. Nem telt bele egy hónap, s éreztem, hogy imádságom határozottan megváltozott. Csak annyit tettem, hogy fohászomat annyiszor ismételgettem a nap során, ahányszor csak eszembe jutott. Nemcsak az elkülönített imádkozási időmben, hanem bármikor, amikor egy kis szabad időm akadt: amikor a buszra vagy vonatra vártam, vagy amikor az egyik helyről a másikra gyalogoltam. Nehéz szavakba önteni a magamon tapasztalt változás lényegét. Nem volt az szenzációs. Békésebbnek éreztem magam, jobban összeszedettnek, kiegyensúlyozottabbnak, s ha van ennek valami értelme, akkor azt mondanám, hogy éreztem magamban egy bizonyos mélységet. Szokásommá vált továbbá az is, hogy az ima szinte magától az ajkamra jött, amikor mentálisan nem voltam leterhelve valamilyen konkrét dologgal; tudatára ébredtem, hogy mit is mondok, s akkor már tudatosan ismételgettem, néha csak mechanikusan, néha pedig az értelmét ízlelgetve is.

 

Egy alkalommal erről az imáról beszélgettem egy apácával, akit jól ismertem, s aki maga is tapasztalt volt az imaéletben és a lelki vezetésben. Ő nem olvasta a könyvet, de elmesélte egyik érdekes élményét. Még novícia korában noviciamesternőjük azt tanította nekik, hogy komponáljanak maguknak egy rövid fohászt, amit jól a lépésükhöz tudnak igazítani. A novíciákra jellemző tisztaszívűséggel mondta aztán járkálás közben a fohászát. A noviciátus befejezése után abbahagyta ezt a gyakorlatot, de a hatását egész életében érezte. Így foglalta össze: "Nem tudom miért, de amikor csak járok-kelek, biztosan tudom, hogy az ima nem szűnt meg bennem. Lehet, hogy éppen az íróasztalomnál dolgozom, amikor hivatnak a beszélő szobába. Abban a pillanatban, hogy felállok és elindulok, már imádkozom is." Ő ezt a noviciátusbeli "Jézus-imájának" tulajdonította. Ez az apáca megemlített még egy tapasztalt lelkigyakorlat-adót, aki a munkások egy csoportjának a következőt ajánlotta: "Állítsatok össze egy imát, amit az üzemben lévő gépek zajának ritmusára tudtok mondani. Bármilyen ima jó lesz, pl. az, hogy Jézus Szentséges Szíve, bízom benned. Aztán csak ismételgessétek elmétekben ezt az imát egész nap a gépek ritmusára. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően hamarosan nagyon sok lelki haszonban lesz majd részetek." Igaza volt ennek a lelkigyakorlatos atyának. Ez az egész nagyon mechanikusnak tűnik, de biztosan működik. Éppen ezért komoly kutatásba kezdtem a Jézus-imát illetően. Sok mindent találtam, de persze nem fogok itt nektek mindent elmondani, csak azt, ami nagy valószínűséggel segítségetekre lesz a hatékony gyakorlásban.

 

Először azt gondoltam, hogy ez a gyakorlat pusztán az önszuggesztiónak egyik változata. Nem állítom ma sem, hogy nincsenek benne ilyen elemek, nagy valószínűséggel vannak. Mindemellett nagy hatással volt rám azoknak a szenteknek és teológusoknak a sokasága, akik gyakorolták és másoknak is ajánlották ezt az imamódot. Minden bizonnyal híján voltak azoknak a részletes pszichológiai ismereteknek, amelyekkel mi rendelkezünk, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy olyan naivak lettek volna, hogy ne tudjanak egy pusztán pszichológiai jelenséget egy lelkitől megkülönböztetni. Nagyon gyakran tettek fel önmaguknak ilyen kérdéseket, és úgy látom, hogy megfelelően meg is válaszolták őket. Azt találtam továbbá, hogy nem csak a keleti egyházakban terjedt el ez a gyakorlat, hanem a nyugati egyház sok-sok misztikusa is használta. Nyugaton inkább a következő formulát használták: "Jézusom, könyörülj rajtam!", de nagyon sok változat volt még ezen kívül is. Assisi Szent Ferencről például azt olvassuk, hogy éjszakánként ezt ismételgette: "Deus meus et omnia" (Istenem, mindenem). Szent Brúnó, a karthauziak alapítója ezt mondogatta. "O bonitas" (Ó, isteni jóság). Amikor Xavéri Szent Ferenc Kína partjai előtt haldoklott, társai azt hallották, hogy szüntelenül ezt ismételgette: "Uram, Jézus Krisztus, Dávid fia, könyörülj rajtam." Loyolai Szent Ignác is azt ajánlja lelkigyakorlatos könyvében az egyik gyakorlatozónak, hogy lélegzésének ütemére ismételgessen egy imát. Vajon Szent Ignác hol talált rá, kitől szerezte a Jézus-ima megfelelőjét?

 

Meglehetősen biztosak lehetünk abban, hogy ezt a gyakorlatot az Egyház az indiai hinduktól vette át, akiknek az úgynevezett "név-imában" több minta hatezer éves gyakorlatuk van. Mellesleg megjegyzem, a sivatagi atyák szinte biztosan használták ezt az imaformát. Náluk a leginkább használatos formula a következő volt: "Deus in adjutorium meum intende, Domine ad adjuvandum me festina." Napjuk kétkezi munkára szán ideje, valamint az éjszakai virrasztás alatt ismételgették ezt. Hogy mi olyan keveset tudunk erről az opusukról, munkájukról, ahogy ők nevezték, annak az az oka, hogy szigorúan követték azt a meghagyást, amelyet több hindu mesternél is tapasztalhatunk: miután megkaptad imaszöveged mesteredtől, dolgozz rajta egy életen keresztül, de ne áruld el senkinek, csak mesterednek. Ha valakinek elmondod, az azzal jár, hogy szöveged elveszíti erejét. Ezért aztán csak szűkszavúan nyilatkoztak imájukról.

 

Hogyan gyakoroljuk a Jézus-imát?

 

Ha te is szeretnéd megtapasztalni azokat a hasznokat, amelyekről a szentek szólnak a Jézus-ima kapcsán, akkor azt tanácsolom, hogy válassz magadnak valamilyen fohászt, amelyet szívesen ismételgetsz egész nap. Az ilyen ima elkezdéséhez lelkigyakorlatnál alkalmasabb időt nem találsz, mert itt semmi mással nem kell törődnöd, s így sok időt szánhatsz arra, hogy a fohász, hogy úgy mondjam, a "véreddé váljon", kialakuljon rá a mentális beállítottságod. Ezért beszélek róla mindjárt a lelkigyakorlat elején. Próbáld meg magadban egész nap ismételgetni - miközben eszel, járkálsz, fürdesz, miközben hallgatod a lelkigyakorlatos elmélkedéseket, s még elmélkedés közben is - kivéve persze, ha nagyon zavarna. Engedd, hogy az általad kiválasztott szavak ("Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam", vagy bármi más) visszhangozzanak a fejedben, miközben hallgatod az előadásaimat, vagy miközben imádkozol vagy elmélkedés közben visszapillantást végzel. Ne törődj azzal, hogy a szavak csak mechanikus ismétlésnek tűnnek. Hamarosan megmagyarázom majd, hogy milyen értékes is az értelmetlennek tűnő imaformula mechanikus ismételgetése.

 

A hagyományok szerint a fohász szövegét lelkivezetőd választotta ki, aki maga is gyakorlott ember kellett, hogy legyen ebben az imamódban. Sajnos én nem vagyok eléggé jártas benne, hogy másokat irányítsak, ezért azt javaslom, kérjétek magát az Urat, hogy vezessen benneteket a megfelelő szöveg kialakítására. Bármit is válasszatok, a mesterek - akár a keresztények, akár nem - nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a fohász valamilyen formában tartalmazza Isten nevét. Isten neve ugyanis szentségi, s különleges erőt ad az imának. A keleti keresztény mesterek nagy fontosságot tulajdonítanak saját szövegeiknek, különösen a "Jézus" és az "irgalom" szavaknak, melyek aztán a legkülönbözőbb jelentésű összetételekben jelennek meg. Az "irgalom" jelentése mellesleg nemcsak a bűnök megbocsátására korlátozódik, hanem jelenti Isten kedvességét és szerető mivoltát is. De ahogy már mondtam is, választhatsz bármilyen fohászt, ami neked tetszik. Sokak kedvence a "Jézus szentséges szíve, bízom benned." Felsorolok még néhányat: "Uram, Jézus Krisztus, jöjjön el a te országod!", "Én Uram, én Istenem", "Istenem, mindenem".  De ismételgetheted csak Jézus nevét is. Csak egy szó, amelyet különféle érzelmekkel ismételgethetsz: szeretettel, imádva, elragadtatva, dicsőítve, töredelmesen. Más szavakat is ajánlanak; a Nem-tudás felhőjecímű írás szerzője például ezeket javasolja: "Isten", "Szív" vagy "Tűz". Vagy ismételgethetjük azt a Lélek által a szívünkben felhangzó csodálatos kiáltást is, amely a keresztények számára a legmegfelelőbb ima: "Abba", "Atya." Valahol azt hallottam, hogy az arámi nyelvben a hangsúly a második szótagon van, gondolom ez jobb hangzást ad neki.

 

Bármilyen fohászszöveget is válassz, sokat segít, ha az a) ritmusos, ütemes. Nem tudom, miért van ez így, de a ritmus segít abban, hogy az ima mélyebbre, lényünk középpontjába kerüljön. Sietség nélkül, lassan és ütemesen ismételgesd az imádat, s akkor sokkal hatékonyabb lesz. Az is segít, ha az imaszövegünk b) rezonáns, zengő. Sajnos az angol nyelvben ez nem mindig lehetséges. Ebből a szempontból a mediterrán nyelvek, mint például a spanyol és az olasz, jobbak. A latin még jobb. De a legjobb, amiről én tudok, a szanszkrit: olyan szövegei és elnevezései vannak Istenre, amelyek évszázadok során alakultak ki. Ugyan mi múlhatná felül zengésben, mélységben és ünnepélyességben az OM-ot. A szanszkritban tucatjával találunk mantrákat és neveket Istenre. Ha ezeket ismételgetjük, olyan hatásúak, hogy általa mélyebbre kerülünk önmagunkban és Istenben. Vegyük például a "Hari Om" kifejezést, vagy a "Hare Ram, Ram Hare Hare" kifejezéseket. Ha hasznosnak találod ezeket a formulákat, én nem tétováznék Urunk Jézus Krisztusra való alkalmazásukban. Ezek a kifejezések ugyanis joggal illetik meg őt. Ő az igazi Krisna, az igazi Visnu és az igazi Rama. c) Legyen egységes, változatlan. Ha állandóan változtatgatod az imaszövegedet, akkor, ahogy azt később elmagyarázom, nem tud "véreddé válni", tudatalattid részévé válni. Nem vagyok az ellen, hogy megváltoztasd a szövegedet, ha egy bizonyos idő eltelte után úgy találod, hogy az nem felel meg neked, vagy ha belebotolsz egy olyanba, amelyik jobb lenne. Ha van hited, egy kis próbálkozás után, előbb vagy utóbb a Lélek rávezet arra a szövegre, amelyik neked a legjobb. Az a fontos, hogy csak azért ne változtasd, mert éppen egy desolatióban, szárazabb imaperiódusban vagy. A lelki életnek ez az egyik olyan megpróbáltatása, amely mindenképpen jelentkezik, függetlenül attól, hogy milyen imaszöveget használsz. Ha csak azért változtatnád meg az imádat, mert éppen benne vagy egy szárazabb periódusban, az a felületesség jele lenne. Mi több, ahhoz, hogy az ima mélyen belénk ivódjék, ahhoz szárazság is kell. Ez különösen igaz azokra a szövegekre, amelyeket imára használunk, beleértve az eucharisztikus imát és a breviárium szövegeit is. El fog jönni az az idő, amikor lelki ízlésünk számára a szavak kiszáradnak. Értelmetlenné válnak, elszáradnak, megromlanak, és bomlani kezdenek. Nagy ilyenkor a kísértés, hogy elhagyjuk ezeket az imákat. Ám ha áhitatunk morzsáit összeszedve türelmesen kitartunk imaszövegünk - főleg a Jézus-ima szövegének - ismételgetésében, akkor ismét életre kap, hihetetlenül elmélyít, gazdagít bennünket, és különleges lelki táplálékkal lát el bennünket.

 

Ugyanannak az imaszövegnek sok-sok változatát alkalmazhatod (mert változatosságra nagy szükség van, főleg a kezdőknek), úgy, hogy más-más értelmet adsz a szavaknak. Milyen sok jelentése lehet például annak a szónak, hogy "könyörületesség": szeretet, kegyesség, megbocsátás, béke, öröm, vigasztalás, erő ... bármi, amit az Úrtól várunk. Ismételgetheted Jézus nevét különféle beállítottsággal, amitől az a szeretet, a dicsőítés, hálaadás, vagy bármi más imájává válhat. Vagy új szavakat is betűzhetsz ugyanabba a formulába, mint például ez: "Jézus, szeretlek! Jézus, kegyelmezz! Jézus, irgalmazz! Jézus, szeress, Jézus szeress ... Jézus, jöjj, Jézus, jöjj ... Jézusom, Istenem, Jézusom, Istenem ..." A saját ötletességed és leleményességed ajánl majd más lehetőségeket is arra, hogy ugyanazt a formulát megtartva bizonyos változtatásokat hajts végre. Mindamellett figyelmeztetnem kell benneteket arra, hogy bármennyit is dolgozzatok a változatosságon, a desolatio, a szárazság és a csömör érzéseire mindenképpen legyetek felkészülve; tartsatok ki ezekben is, mindaddig, amíg az ima győzedelmeskedik, és átjárja egész lényeteket.

 

Néhány mester azt ajánlja, hogy kezdetben az imaszöveget hangosan ismételgessük. Ismerek egy hindu mestert, akinek egész lényét áthatja Isten neve annak következtében - ahogy ő állítja -, hogy naponta öt órán keresztül hangosan kiáltozva ismételgette Isten nevét a folyóparton. Még fiatal korában, amikor befejezte hivatali munkáját, lement a folyópartra, hogy elvégezze "lelki munkáját" is. Valójában nincs arra szükség, hogy hangosan ismételgessük szövegünket; a magunkban való ismételgetés is megteszi. De gyakran hasznosnak bizonyulhat az, ha hangosan, vagy legalábbis halk hangon mondogatjuk szövegünket, amikor egyedül vagyunk. Így a nyelvünk, az értelmünk, a szívünk, és az egész lényünk is fegyelmeződik és átalakul, beleolvad az Isteni Névbe, és kitörölhetetlenül belevésődik lényünkbe.

 

Még egy utolsó figyelmeztetés a Név imáját illetően. Ha a lelki irodalomban erről olvasol, rábukkanhatsz olyan pszicho-fiziológiai technikákra, amelyek segítségével úgymond a "szívbe helyezzük" az imát. Azt tanácsolom, hogy kerüljétek el ezeket a technikákat. Elképzelhető, hogy olyan erőket ébreszthetnek fel tudatalattitokból, amelyeket aztán nem tudtok kontrollálni. Ha mégis használnátok ezeket a technikákat, akkor azt csak egy tapasztalt és megbízható mester irányításával tegyétek. Ez főleg azokra az eljárásokra vonatkozik, amelyek erőltetett koncentrálást és légzéskontrollt alkalmaznak.

 

A Név imájának ereje

 

A hindu irodalomban számtalan olyan írás van erről a témáról, amelyek nagyon lelkesítőek, mert olyan emberektől származnak, akik saját maguk tapasztalták meg az ima csodálatos hatásait. Álljon itt néhány példa a hindu mesterektől:

 

Rám különösen nagy hatással voltak Mahatma Gandhi szavai, ez a lelki óriás, aki lelki életét a politika, reform és forradalom világában élte meg. Szokása volt Isten hindu nevének (Rama) ismételgetése, amit Ramanamának (Rama neve) nevezett.

 

"Gyermekként nagyon féltem a szellemektől és a gonosz lelkektől. Rambha, a dajkám azt ajánlotta, hogy a félelemtől való megszabadulásért ismételgessem Rama nevét. Az igazság az, hogy jobban hittem a dajkámban, mint javaslata lényegében, és már zsenge koromban elkezdtem ismételgetni Rama nevét, hogy megszabaduljak a szellemek és gonosz lelkektől való félelmemtől. Azt hiszem, a jó dajkám, Rambha által elvetett jó magnak köszönhetően Ramanama mára csalhatatlan orvossággá vált számomra. Ramanama, vagy valami hasonló mantra a leghatalmasabb szövetségesünk, az állati ösztönök leküzdésében ... Az embert teljesen át kell, hogy járja az az imaszöveg, amelyet választ ... A mantra lesz az ember kenyere, élete legfontosabb fenntartója, amely átsegíti minden megpróbáltatáson ... Ramanama tárgyilagosságot és higgadtságot ad az embernek, és sohasem hagyja cserben a kritikus pillanatokban ... Második böjtöm befejező része nagyon nehéz volt. Akkor még nem értettem teljesen Rama nevének csodálatos hatékonyságát, s ennek következtében tűrőképességem alacsonyabb volt ... Ramanama az a nap, amely beragyogta a legsötétebb órámat. Egy keresztény valószínűleg ugyanezt a vigasztalást meríti Jézus, egy mozlim pedig Allah nevének ismételgetéséből ... Függetlenül attól, hogy mitől szenved az ember, Ramanama szívből jövő ismételgetése biztosan meggyógyítja. Istennek nagyon sok neve van. Mindenki kiválaszthatja magának azt a nevet, amely legjobban megfelel neki ... Ramanama nem tudja visszaadni neked az amputált az amputált végtagot, de képes sokkal nagyobb csodát tenni: segít életedben megtapasztalni és élvezni az elveszett végtag ellenére is a szavakkal ki nem fejezhető békét, s az út végén megszabadít a halál fullánkjától, győzelmének súlyától. Ha valóban szívből jön ismételgetésünk, akkor elűz minden gonosz gondolatot, s ha az ilyen gondolatok elillannak, akkor a belőlük származó cselekedetek is ellehetetlenülnek. Félelem nélkül állíthatom, hogy az általam megfogalmazott Ramanamának semmi köze nincs a jantar mantarhoz (a babonás és mágikus szövegek ismételgetéséhez). Azt mondtam, hogy a Ramanama szívből jövő ismételgetése olyan segélyforrást jelent, amelynek erejét semmihez sem lehet hasonlítani. Az atombomba elbújhat ennek az erőnek az árnyékában. Ez képes minden fájdalomtól megszabadítani."

 

Gandhi olyan szilárdan hitt a Név imájának erejében, hogy úgy tartotta, az még a fizikai bajoktól, betegségektől is képes megszabadítani az embert. A "szegény ember orvosságaként" beszélt róla, sőt még azt is kijelentette, hogy vele egyetlen betegség sem végezhet. Ha mégis valamilyen betegségben halna meg, akkor írják a sírjára nyugodtan, hogy álszent volt. Néhány hónappal halála előtt, 78 éves korában egy erőfeszítő zarándokútba kezdett Bengália lázadásokkal sújtott területén keresztül - mezítláb. Alkalmanként a vérhas erős rohamai jelentkeztek nála, de visszautasított mindenféle gyógyszert, mondván, hogy Isten nevének ismételgetése átsegíti majd a bajon. Szemmel láthatólag így is történt, jó egészségnek örvendett egészen meggyilkolásáig.

 

A Név imájának használata olyan aktív politikus által, mint Gandhi, különösen megnyugtató lehet azoknak, akik szeretnék ugyan megpróbálni ezt az imát, de úgy vélik, hogy ez inkább a monasztikus életet folytató szerzeteseknek, s nem aktív embereknek való. Nagyon sok olyan férfit és nőt ismerek, akik nagyon aktív életet élnek, s akik ebben az imában nagyszerű eszközre leltek az Istennel való állandó egyesülésre. Különösen jó példa erre az a szerzetes nővér, aki orvos volt, s állandóan azon problémázott, hogy hogyan legyen Istenben a nap folyamán. Jól megfogalmazta bánatát: "Minden gondolatomat betegeimre fordítom. Gyakran, miközben a korház folyosóin járkálok, hirtelen rájövök arra, hogy hogyan lehetne valakit meggyógyítani. Ez biztosan nem lenne így, ha állandóan Istenre gondolnék. Mégis szeretnék egész nap Isten-tudatos lenni. De azt hiszem, ez nem az én hivatásom." Ez a nővér, sok más emberhez hasonlóan, összekeverte az imádkozást a gondolkozással. Az imádkozáshoz nincs mindig szükség az értelmedre; valójában az értelem, a gondolkodás gyakran kifejezetten akadályozza az imát, ahogy arról nemsokára beszélek is majd nektek itt a lelkigyakorlat alatt. A "szíveddel", és nem a "fejeddel" imádkozol, mint ahogy a zenére a füleddel figyelsz, a rózsa illatát pedig az orroddal érzed. Az az apáca nyilvánvalóan helyesen tette, hogy minden gondolatát betegeinek szentelte. Isten is pontosan azt várta tőle. Azt ajánlottam neki, hogy próbálja ki a Jézus-imát. Meglehetősen kétkedve fogadta javaslatomat. Fél évvel később ismét találkoztam vele, akkor azt mondta, hogy sokkal kevesebb a problémája, illetve gyakran egyáltalán nincsen problémája azzal, hogy Isten szerető jelenlétének állandóan a tudatában legyen, benne mozogjon, miközben minden gondolatát a betegeire fordítja. Talán azzal a hasonlattal tudnám ezt az állapotot szemléltetni, hogy ez olyan, mint amikor valamilyen kellemes zene szól a háttérben, hallod és élvezed is valamelyest, de közben minden figyelmedet a barátoddal való beszélgetésre vagy az újság olvasására fordítod.

 

Jézus nevének ereje

 

Az Újszövetség egyértelműen jelzi Jézus nevének értékét és erejét; ez az a név, amely az Isten összes - embernek kinyilatkoztatott - neve közül a legtekintélyesebb és leghatásosabb. "Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy "Jézus Krisztus az Úr!" az Atyaisten dicsőségére." (Fil 2,9-11) "És nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell." (ApCsel 4,12) "Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen." (Jn 16, 23-24)

 

A Kivonulás könyvéből olvassuk: "Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét: mert nem hagyja büntetlenül az Úr azt, aki hiába veszi az Úr, az ő Istene nevét!" (20,7) Isten éppen úgy védi a saját nevét a méltánytalan használattól, ahogy őrzi az életet, a becsületet, a tulajdont. Szinte minden régi vallásban megtaláljuk azt az elképzelést, hogy aki tudja az Isteni Nevet, az birtokolja azt az erőt is, amely a névben rejlik. Mert a név nemcsak üres hang. Nemcsak az istent jelölte, akire utalt, hanem gyakran magában hordta ennek az Istenségnek az erejét, kegyelmét és jelenlétét is. Ezt érezték meg ösztönszerűen a katolikus szemlélődők közül igen sokan Isten leghatalmasabb nevével kapcsolatban, amelyet ember ismerhet: Jézus nevét. Ismételgessük gyakran ezt a nevet szeretettel és áhítattal, hittel és gyengédséggel, imádattal és tisztelettel, akkor nem telik majd bele sok idő, és saját tapasztalatunkkal is megerősíthetjük ezeknek a nagy szemlélődőknek a bölcsességét.

 

A Jézus-imában rejlő "pszichológiai" okok

 

Egyfajta "mellékletként" szeretnék néhány szót szólni ennek az imaformának a pszichológiájáról. Teszem ezt azért, mert igen sokszor szembesülök azoknak a lelkigyakorlatozóknak a problémájával, akik szeretnék ugyan használni ezt az imaformát, de elrettennek tőle, mert túlságosan mechanikusnak, "papagáj-szerűnek" tartják. Ahogy az egyik pap a régi morális teológia megkülönböztetését használva megfogalmazta: ez az "ember cselekedete", de nem "emberi cselekedet". Ha úgy gondolod, hogy amit itt mondani akarok, az a számodra csak figyelemelterelés lenne, akkor felejtsd el az egészet, és kezdj hozzá hittel és egyszerű szívvel az ima gyakorlásához.

 

Néhány évvel ezelőtt megismerkedtem Emile Coue, francia tudós munkásságával, aki olyan csodálatos gyógyulásokról számolt be, amelyek az általa kifejlesztett és önszuggesztiónak elnevezett technika által következett be. Elmagyarázom most nektek, hogy az önszuggesztió hogyan működik a hozzáértők szerint, beszélek majd a tudatalattiról és ránk gyakorolt hatásairól is. Kérlek benneteket, hogy legyetek türelemmel, mert csak a végén fogom ezeket a pszichológiai elméleteket a Jézus-imára alkalmazni; de bízom benne, hogy türelmetek akkor elnyeri méltó jutalmát.

 

Kezdjük a tudatalattival! Ezt a fogalmat Freud népszerűsítette, aki szerint a tudatalatti teszi ki az ember személyiségének nagyobb részét. Olyan ez, mint a vízben úszó jéghegy. Az ember tudata és akarata csak olyan, mint annak a hatalmas jéghegynek a vízből kilátszó kis csúcsa. A tudatalatti sokkal fontosabb tényező személyiségünkben: ez a fészke minden rejtett kényszerünknek és szenvedélyünknek.

 

Hogy bizonyítsa a tudatalatti létezését, Freud az álmokat és a hipnózist hozta fel példaként. Mi most összpontosítsunk csak a hipnózisra! Tételezzük fel, hogy meghipnotizálom Johnt, s miközben hipnotikus révületben van, valamit mondok neki: "Holnap délelőtt tízkor vedd ki ezt a könyvet a könyvtárból, és add oda Henrynek!" Aztán feloldom a révület alól. Semmire sem emlékszik abból, hogy mit mondtam neki a hipnózis alatt. Másnap azonban nem sokkal tíz óra után látom ám, hogy John jön ki a könyvtárból, és Henry szobája felé tart. Megállítom, s megkérdem tőle, hogy hová megy.

- Henryhez, hogy odaadjam neki ezt a könyvet - válaszolja.

- Miért? - kérdem tőle.

- Azért - mondja John -, mert van benne egy fejezet az imáról, ami biztosan érdekelni fogja őt.

- Biztos vagy benne, hogy ez az oka, amiért oda akarod adni neki ezt a könyvet? – kérdem tőle hitetlenkedve.

- Persze. Mi más oka lenne? – kérdez vissza, s most rajta a sor, hogy hitetlenkedjen.

 

Tudjuk, hogy John tudatos motívuma a könyv átadására az az imáról szóló fejezet. Ez a szándék, aminek John a tudatában van. De mi azt is tudjuk, hogy van egy mélyebb motívum is, ami Johnt azzal a könyvvel a kezében Henry szobája felé tolja, egy "tudatalatti" motívum, amiről neki sejtelme sincs. Ez persze egy kissé hátborzongató. Ha John tudatilag szabadnak érzi magát ebben a cselekedetében, de valójában nem olyan szabad, mint amilyennek képzeli, akkor honnan tudhatnánk, hogy a többi cselekedetében valójában mennyire szabad? Cselekedetének hány százalékát irányítják olyan motívumok és kondicionálások, amelyekről egyszerűen sejtése sincs? Ezzel a problémával kell a pszichológusoknak és teológusoknak megbirkózniuk. A tudatalatti felfedezése, amint látjuk, felvet bizonyos kérdéseket és problémákat, egyúttal felnyitja előttünk az erőnek azt a tárházát is, amelyet alig-alig használunk.

 

Olvastam egyszer egy történetet, amely néhány évvel ezelőtt történt az Egyesült Államokban. Egy teherautó elütött egy idős asszonyt, aki olyan szerencsétlenül került a kocsi alá, hogy csak úgy lehetett kiszabadítani szegényt, ha leemelik róla az autót. Az viszont túlságosan nehéz ahhoz, hogy emberi kézzel megemelhessék, ezért az emberek üzentek egy daruért. Miközben a daru érkezésére vártak, arra járt egy sovány néger, meglátta az asszonyt a kocsi alatt, ösztönszerűen a kocsihoz lépett, két kézzel megragadta a lökhárítóját, és erőlködés nélkül megemelte az autót, az ott lévő emberek pedig gyorsan kihúzták alóla a szerencsétlen nőt. Amikor az újságok erről értesültek, szegény négerünket megrohamozták a riporterek, s arra kérték, hogy ismét emelje fel a kocsit, hogy lefényképezhessék. De bármennyire is erőlködött, nem sikerült neki. Mi történt? A krízishelyzetben hirtelen az addig kihasználatlanul benne rejlő óriási erőből merített. Meg volt róla győződve, hogy képes azt a kocsit megemelni - hát meg is emelte. Olvastam hindu szentek által véghezvitt hasonló tettekről is: napokon keresztül böjtöltek, aztán pedig olyan nehéz fizikai feladatokhoz láttak, mint például hegymászás vagy óriási távolságok megtétele. Én hajlok arra, hogy elhiggyem ezeket, és azt is, hogy olyan óriási erőforrások vannak bennünk, amelyekről édeskeveset tudunk. Egy egész világegyetem van még bennünk, amelyet fel kell fedeznünk, s amelyre, sajnos, nem sok figyelmet szentelünk, miközben minden erőnkkel azon fáradozunk, hogy a külső világot leigázzuk.

 

De térjünk vissza a hipnózishoz! Úgy tűnik, hogy ha sikerül tudatalattinkat valamiről meggyőzni, akkor az nagy valószínűséggel be is következik. A hipnotikus révület alatt tudatalattink szinte tárva-nyitva áll a legkülönfélébb javaslatokra. Vegyünk egy példát! A hipnotizőr azt kérdi a páciensétől:

 

- Parancsol egy cigarettát? - s közben cigaretta helyett egy darab krétát nyújt neki, amit azonnal el is kezd élvezettel "szívni".

Erre a hipnotizőr hirtelen azt mondja:

- Nézd csak, megégetted az ujjadat!

 

Megrémült emberünk abban a pillanatba eldobja a "cigarettát", de ugyanabban a pillanatba az ujjon megjelenik egy égésfolt az alatta lévő szövetek elhalásával együtt. Mi lehet ez az óriási bennünk rejlő, javaslatokra figyelő erő? Van-e valamilyen lehetőségünk arra, hogy megszenteljük ezt a "tudatalattit"? Lelkiségünk legnagyobb része a tudatos értelemre irányul. De mi történjék a jéghegy nem látható részével? Annak a megszentelése azt jelentené, hogy motivációinkat és cselekedeteinket, valamint erőnk legjelentősebb forrásait gyökerükben szenteljük meg. Van-e valami mód arra, hogy valamilyen formában kapcsolatba kerüljünk ezzel a tudatalattival, hogy befolyásolhassuk, és hogy a javunkra használjuk?

 

Emile Coue szerint van rá mód, s ő ezt önszuggesztiónak nevezte el. Elmélete röviden a következő: önszuggesztióval lehetővé válik szinte minden betegség gyógyítása, valamint az egészség és az életkedv helyreállítása a testben. Csupán arra van szükség, hogy meggyőzd tudatalattidat arról, hogy egészséges vagy. Hogyan? Tételezzük fel, hogy fekély van a gyomrodban. Minden este, mielőtt elaludnál (úgy tűnik, hogy a tudatalatti ekkor a legfogékonyabb a javaslatokra), feküdj az ágyadban ellazulva, és lassan ismételgesd körülbelül hússzor a következő szöveget: "Mindennap, minden formában, egyre egészségesebb leszek". Coue szerint nem fog sok időbe telni, mire tudatalattid megkapja az üzenetet, s gyomorfekélyednek híre-hamva sem lesz. De ha befolyásolni akarod tudatalattidat, akkor van két fontos dolog, amint mindenképp el kell kerülnöd. Az első az az, hogy ne gondolj kifejezetten a fekélyedre, mert akkor a tudatalattid valahogy ellenáll a befolyásolási kísérletednek. Nem szabad a fekélyre gondolnod, gondolj helyette inkább általánosságban az egészségedre! A fekély majd elmegy magától. A másik dolog pedig, amit el kell kerülnöd, az az általad kimondott szavak értelmére való figyelés. Ez is kísérlet volna a közvetlen befolyásolásra. A tudatalattid "ismeri" a szavak értelmét; ezért nem szabad azt az értelmeddel hangsúlyozni. Gondolj inkább ismét általánosságban az egészségedre!

 

Nem ugyanez játszódik le a Jézus-imánál is? Napközben igen gyakran ismételgetjük ezeket a szavakat anélkül, hogy figyelmünket kifejezetten a szavak értelmére irányítanánk. Ez, ahelyett, hogy veszteség lenne, kifejezetten hasznunkra válhat. Tudatában vagyunk annak, hogy azok a szavak, amelyeket mormolunk, egy ima szavai: hogy imádkozunk. Fokozatosan tudatalattink is "kapcsol", és jobb szó hiányában azt mondom, "imádságossá" válik. Egy kis idő elteltével azt veszed észre, hogy egész életedet és minden cselekedetedet átjárja az imádságosság. Tehát első pillantásra ez az imaforma valóban annak tűnhet, amit a fentebb említett pap mondott: csupán egy "emberi cselekedet", ahelyett, hogy az "ember cselekedete" lenne, mert hisz a tudat és az akarat közvetlenül nem vesz részt benne. Ettől azonban még legalább annyira emberi és hatékony, mint a tudatalattink befolyásolása önszuggesztióval.

 

Néhányan visszatetszőnek találhatják, hogy a Jézus-imában az önszuggesztió törvénye dolgozhat. De miért ne dolgozhatna? De miért ne használhatnánk az önszuggesztió erejét ugyanúgy ahhoz, hogy imádságosabbak legyünk, s hogy közelebb kerüljünk Istenhez, mint ahogy értelmünk, képzeletünk és érzelmeink erejét használjuk?

 

A rózsafüzér

 

Néhányan talán már észrevették, hogy amit a Jézus-imáról mondtam, az tökéletesen alkalmazható a rózsafüzér imádkozására is. Manapság divatos az ilyen ismétléses imák gyakorlásának a kigúnyolása. Ha racionális értelmünkkel elemezzük a rózsafüzért, valóban meglehet minden okunk rá, hogy azt higgyük, ez nem ima, csak az ima paródiája. Ugyanazt a szöveget, az "Üdvözlégy Máriát" ismételgetjük egyhangúan, személytelenül, anélkül, hogy a szavak értelmére figyelnénk. Mi több, még arra is biztatnak bennünket, hogy ne figyeljünk a szavakra, merüljünk egyfajta ájtatos szórakozottságba azáltal, hogy értelmünkkel Krisztus életéről elmélkedünk, miközben szánkkal mondogatjuk: "Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes ..." "Imamalom", mondják néhányan. Nem volna sokkal jobb, ha valamilyen spontán imát mondanánk az Úrnak? Ismerek egy papot, aki, hogy a nők egy csoportja előtt nevetségessé tegye a rózsafüzért, egy reggel így kezdte a prédikációjá:

-         Jó reggelt, hölgyeim!

-          Jó reggelt, tisztelendő úr! - válaszolták azok .

-          Jó reggelt, hölgyeim! – mondta a papunk még egyszer ... majd még egyszer, és így tovább. Végül abbahagyta, és ezt mondta:

-          Valószínűleg azt gondoljátok, hogy megőrültem. Szűz Mária is valószínűleg ezt gondolhatja, amikor állandóan csak ezt mondogatjuk: "Üdvözlégy Mária! "

 

Jó érvelés, valóban A baj csak az, hogy a lélek mély dolgai nem tartoznak egészen az emberi logika és értelem törvényei alá. Az életben vannak annál mélyebb dolgok is, mint amelyeket az emberi értelem meg tud ragadni. Az emberi értelem okosságot ad, bölcsességet nem. Ezért aztán az embernek szüksége van valamilyen érzékre, ösztönre is, amely meghaladja az értelmünket. Erre az ösztönre hallgattak a szentek is, amikor saját maguk az imának ezt a formáját gyakorolták, és másoknak ajánlották. Az ember olvashat olyan nagy szemlélődőkről, mint például a Szent Alfonz Rodrigues-ről, a jezsuita testvérről, aki naponta több tucatnyi rózsafüzért is elmondott. Vagy indiai falvainkban találkozhatunk olyan szent öregasszonyokkal, akiknek az arcán szenvedés és a szeretet barázdái húzódnak, és akikből csendes sugárzással árad a Szentlélek; az ilyen asszonyok egyetlen imája a rózsafüzér. A Jézus-ima minden szabálya alkalmazható itt is. Itt is arról van szó, amit én úgy neveznék, hogy a tudatalatti megszentelése a mechanikusnak tűnő imaszöveg ismételgetése által.

 

Ha korábban is kedvelted a rózsafüzért, legyen az a Jézus-imád! Vagy használd a rózsafüzér szemeit a saját imaszöveged mondásakor! Nem tudom, miért van ez így, de nagyon sok ember számára a rózsafüzér szemeinek megfogása, tapogatása békét hoz, és imádságra sarkallja. Talán azért van ez, mert ritmust hoz az imába. Magam sokszor csak végigtapogatom a szemeket anélkül, hogy mondanám az imát, de maga a gesztus elég ahhoz, hogy hozzálássak az imához. Tegyetek ti is valami hasonlót mai imádságotokban! Használjátok rózsafüzéreteket Jézus-imátok ismétléséhez! S a Szűzanya áldása segítsen benneteket abban, hogy ti is ráleljetek arra a bölcsességre, amelyet sok szent megtalált az imában!