Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Kallistos Ware orthodox püspök a Jézus-imáról

2011.05.03

 

kallistos.jpg

 

 

Kallistos Ware orthodox püspök

A Jézus-ima

Létezik egy az ellenreformáció óta nyugaton széles körben alkalmazott magánima forma, amely az Ortodox lelkiségben sohasem volt szokásban - a szabályszerű "Meditáció", amelyet egy "Módszer" - Szent Ignáci-i, szulpiciánus, szaléziánus, vagy más ilyen - szerint végeztek. Az ortodoxokat arra bátorítják, hogy olvassák a Bibliát és az Atyákat (egyháztanítókat) lassan és figyelmesen, de egy ilyen gyakorlat - bár kiváló - nem képez imádságot, és nincs sem rendszerezve, sem redukálva egy "Módszerre". Mindenkit arra ösztönöznek, hogy úgy olvassanak, ahogy azt a leghasznosabbnak találják. Miközben az ortodoxok nem gyakorolják a diszkurzív meditációt (elmélkedés), létezik egy másik személyes imafajta, amely századokon át rendkívül fontos szerepet játszott az Ortodoxia életében - a Jézus- ima. "Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön." Mivel néha azt mondják, hogy az ortodoxok nem fordítanak elegendő figyelmet a Megtestesült Krisztus személyére, érdemes rámutatni, hogy ez az - ortodox imák közül minden bizonnyal a legklasszikusabb - ima alapvetően Krisztus-központú, egy ima amely az Úr Jézushoz szól és rá irányul. Akik a Jézus-ima hagyományában növekedtek fel (vetettek horgonyt), egyetlen pillanatra sem feledkezhetnek meg a Megtestesült Krisztusról. Sok ortodox hívő, az ima ismételgetéséhez egy rózsafüzért (imafüzért) használ, amely felépítésében némileg különbözik a nyugati rózsafüzértől: egy ortodox imafüzér gyakran fonalból készül és így ellentétben a szemekből készült füzérrel, nem okoz zajt. A Jézus-ima egy csodálatosan sokoldalú ima. Ez egy ima a kezdők számára, de ugyanúgy egy olyan ima is, amely a szemlélődő élet legmélyebb titkaiba vezet. Bárki használhatja, bármikor, bárhol: sorban állva, séta közben, buszon vagy vonaton utazva; a munkahelyen, álmatlanság esetén; olyan aggodalommal teli helyzet esetén, amikor lehetetlen más imára koncentrálni. De - miközben természetesen minden keresztény használhatja szabad perceiben az Imát az említett módon - más dolog többé-kevébé folyamatosan ismételgetni és a vele kapcsolatba hozott fizikai gyakorlatokat használni. Az ortodox lelki írók ragaszkodnak ahhoz, hogy akik a Jézus-imát rendszeresen (módszeresen) mondják, ha lehetséges, akkor helyezzék magukat egy tapasztalt lelkivezető irányítása alá és ne tegyenek semmit saját kezdeményezésükből. Egyeseknek eljön az idő amikor a Jézus-ima "behatol a szívbe", és már nem igényel erőfeszítést a mondogatása, hanem önmagát recitálja spontán módon, folytatódva még akkor is amikor az ember beszél vagy ír; jelen van álmában, felébreszti reggel. Szíria Szent Izsák szavaival: "Amikor a Lélek lakóhelyet vesz egy emberben, akkor ő többé nem szűnik meg imádkozni, mert a Lélek szüntelenül imádkozik benne. Így az imát nem lehet kiirtani a lelkéből sem mikor alszik, sem mikor ébren van; hanem amikor eszik és iszik, mikor fekszik vagy bármilyen munkát végez, még akkor is amikor álomba merül, az ima illata magától lélegezni fog a szívében. (Mystic Treatises, edited by Wensinck, p. 174). Az ortodoxok hiszik, hogy Isten ereje jelen van Jézus Nevében és ezért az Isteni Név segítségül hívása úgy hat "mint az Isten cselekvésének hatékony jele, hasonlóan a szentségekhez" (Un Moine de l'Église d'Orient, La Priére de Jésus, Chevetogne, 1952, p. 87). "Jézus Neve, amely jelen van az emberi szívben, közli vele az átistenülés erejét. Átragyogva az emberi szíven, Jézus Nevének fénye megvilágítja a világmindenséget." (S. Bulgakov, The Orthodox Church, pp. 170-171). Azoknak, akik folyamatosan mondják és azoknak, akik csak alkalmanként gyakorolják, a Jézus-ima egyaránt a biztonság és az öröm hatalmas forrásának bizonyul. Idézve a "Zarándok"-ot: "Most aztán így vándorlok, szüntelenül mondom a Jézus-imát, amely értékesebb és édesebb a számomra a világon mindennél. Megyek naponta tizenkét vagy még több versztányit is, és nem érzem, hogy megyek, csupán azt, hogy imádkozom. Ha csípős hideg járja át tagjaimat, még feszültebben mondom az imádságot, és csakhamar teljesen átmelegszem. Ha már-már elfog az éhség, gyakrabban hívom segítségül Jézus Krisztus nevét, és elfelejtem, hogy ennem kellene. Ha megbetegszem, vagy ha hasogat a hátam vagy a lábam, az imádságra figyelek, s máris nem érzem a fájdalmat. Ha megbánt valaki, csak arra gondolok, milyen édes a Jézus-ima, azonnal eltűnik a megbántás és a harag, s mindent elfelejtek. Valahogy úgy bolondos is vagyok, semmire sincs gondom, semmi sem köt le, nem nézek semmiféle hiúságra, legszívesebben mindig a magányban lennék. Szokásom szerint csak egy dolog sarkall, hogy szüntelenül imádkozzam. S amikor vele foglalkozom, mindig nagyon vidám vagyok. Csak az Isten tudja, mi fog még történni velem. Természetesen mindez csak érzéki, vagy amint a megboldogult sztarec mondta, természetes és mesterséges, szokás-teremtette dolog. Mégsem merek még vállalkozni a szívbéli belső imádság megtanulására és elsajátítására, mert méltatlan és buta vagyok. Várom az Isten akaratának óráját és remélek elhunyt sztarecem imáiban. Így aztán, ha nem is értem még el a szüntelen öntevékeny lelki imádságot szívemben, mégis hála az Istennek, most már világosan értem, mit jelentenek a szavak, amelyeket az Apostol levelének olvasásakor hallottam: "Szüntelen imádkozzatok!" (1 Tessz. 5,17) 

Forrás: www.tlig.org/rosaryorth.html

Fordította: Terék Tihamér